Vajda János – Őszi tájék
Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Suhogva a parton hajlong a sikár.
Csóválja fejét a hegyélen a makkfa:
Hogy oda megint az örömteli nyár!
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorban.
A kerti haraszton zokogja a szél.
Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születtünk, hát, ez az élti cél?
Csak eddig a pálya, semmi se tovább,
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten az örök: halál-e vagy lét?
Hol itten a kezdet, hol, és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avagy túl a határon?
Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Bujdosni a tarlón indul a katang.
Elnémul az erdő, elszáll a galambja,
Siránkozik a falubéli harang.
Mezőkőn az árnyék, tengereken hab
Múlik, születik, mint mára a holnap.
A szemfödelet rángatja hideg szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Hiába hisz ember, hiába remél?
Hát semmi, de semmi, ami vigasztal?
Ott túl amaz árkon tavasszal?
Ereszkedik a ravatal a gödörbe?
Dörögnek a hantok: örökre, örökre,
A sírra borul le a hű szerető:
Semmit soha vissza nem ad temető?
Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Lemegy a nap. A nyáj hazatér.
Távolba vesz el halk, méla kolompja.
Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog.
Majd kigyúl a csillag, és kisüt a hold.
S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:
Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!
Vajda János:Őszi tájkép.nagyon köszönöm.Csodálatosan szép.