Súlyosbodik a meccs!

Bőven az utolsó menet végefelé járunk!

Mindkét fél óriási veszteségeket tudhat magáénak!

Hogy kik a meccs résztvevői?

Az egyik sarokban, az ember áll, akinek legbelső igényévé válik, a szabadság, az egység, és a szeretet!

A másik sarokban, azon Eonok, és Archonjaik, és azok földi csatlósaik, a multicégek és egyéb politikai, gazdasági nagyhatalmak mint képződmények! „nem emberek ellen van tusakodásunk”

A tét nem kevesebb mint az Élet maga.

Az amit mi általában életnek nevezünk, már régen nem az aminek kéne lennie, vagy mondjuk inkább úgy, ami lehetne.

Mindannyian éljük valamiképp a nekünk kimért időt, megtöltjük értékes és kevésbé értékes tapasztalatokhoz vezető cselekedettel! Ezen cselekedetek, és tapasztalatok végül sokunkat elvezetett oda, hogy egyre gyakrabban felmerülnek bennünk az életünk alapjait firtató kérdések, felismerések, mint pl.:

„valami itt hibázik”

„bármit teszek, minden csak majdnem jó”

„a legtöbb cselekedetünk, felhívja önmaga ellentétét is”

„a félelmek és a szeretet nem fér össze bennünk”

„a boldogtalanság forrása a szélsőséges ön-érdek-érvényesités”

„a szélsőséges biztonságra való törekvés, az élettel eredendően ellentétes”

Stb….

Ott állunk, tántorogva, néhány monoklival, a H1N1 től sajgó tüdővel, és várjuk az újabb ostromot! Miközben még az előző horog sajgó kérdései: „beoltsam vagy ne oltsam?”kábítják elménket, félelem hullámokkal.

Győzhetünk, ilyen eredendő gonoszság ellen?

Vajon, van csodafegyver mellyel sikeresen megvívhatjuk ezt a harcot, mi hétköznapi egyszerű emberek?

Vajon csatlakoznunk kellene Klaus Werner / Hans Weiss –hez?

Ők a „Márkacégek feketekönyve” című tanulmányukban,http://hu.wikipedia.org/wiki/Márkacégek_feketekönyve leírták a Gyógyszer konszernek Kelet-európai drága kenőpénzekkel megvett kísérleteit.

Az olaj kártelek kegyetlenségeit az elmaradott országokban!

Arról is részletesen írnak, hogy az európai kakaó fogyasztás nagy részét, Elefántcsontparton ill. Afrika több országában a mai napig a legolcsóbb munkaerő : rabszolga gyerekek szedik! Igen azt ami ott van a konyhánkban, évente gyermek életek ezrei és több mint 200.000 gyermek évtizedes embertelen rabszolgatartásának gyümölcsei! Többnyire nem élik meg a 30 éves kort.

Vagy ott a mobiltelefon! Mindannyian használjuk. Van több is/ fő.

Az azonban nem áll a készülék használati utasításában, hogy

„Kedves felhasználó, legyen szíves mondjon el egy imát, azon tömegekért, akik életüket adták Kongói koltánérc háborúban és a bányákban embertelen körülmények között dolgozókért!”

Mi ez a koltán? A koltánércből nyerik a tantált ami elengedhetetlen anyag a mobiltelefonokhoz!

Megemlíthetjük még az AIDS-vírust mint első érv a kizsákmányolásra és a különböző tápszer-értékesítésre Afrikában, aminek következményeképpen, évente másfél millió! Csecsemő hal meg! (mert hogy nincs tiszta ivóvíz amibe elkeverhetnék, így a HIV fertőzött anyák, nem szoptatják csecsemőiket, hanem tápszerrel etetik! Azt azonban nem mondják el nekik, hogy az ivóvíz útján 50% hogy beteg lesz anyatej útján meg max 20%!

Sorolhatnánk még, a kőolajtermelést ami a fegyver kereskedelem kistestvére, vagy ugye a legújabb pofon ez a H1N1 vírus.

Azt hogy mekkora veszély ez ténylegesen, nehéz kihámozni a harsogó médiából. Hiszen, az azért tény, hogy súlyos milliárdokat kaszálnak ezen a bizniszen a Gyógyszeripari cégek, így érthető hogy kell a kampány! Az pedig minden ovis marketinges is tudja már, hogy a leghatékonyabb kampány a probléma tudat felkeltése, és a problémára megoldásként a terméket kínálni!

És az is igaz, hogy a wellness biznisz miatt, a gyógyszeripari konszernek, súlyos veszteségeket könyvelhetnek el maguknak az elmúlt években!

A prevenció vagy megelőzés egy tényleges wellness trend, ami a táplálék kiegészítők végeláthatatlan sorát adta a világnak! Az hogy ez milyen szinten indokolt, végül vitatható, de az tény, hogy gyógyszerek helyett, vitaminokra költjük a pénzünket.

És ugye itt jön a kérdés, vajon, mi az a dolog, amivel a tömeget újra, gyógyszervásárlásra lehet kényszeríteni!?????

Vakcina? nm vakcina? szövődmény, nem szövődmény… A választ kedves olvasó, rád bízom!

Ellenben visszatérnék a tényleges kérdéshez: – Mit tehetünk?!

Van egy különleges axióma, állítás, vagy elv amit itt most segítségül szeretnék hívni a válasz megértésének elősegítésére!

Tudatállapot = Létállapot!

Mit is jelent ez?

Egyenesen azt, hogy az életünk irányát, eseményeit, és cselekedtünk gyümölcseit, belső érzelmi, tudati és legfőképp lélekállapotunk minősége határozza meg!

Igen! A megoldás a kezünkben van, vagy mondhatnánk azt is hogy „közelebb van mint kezeink és lábaink!”

Más irányból közelítve: „Aki önmagát legyőzi, erősebb annál is mint aki egy Multit győz le”

Sem Isten, sem ember, sem a világ legsötétebb árnyai sem vehetik el tőlünk az az élet-létállapotot, melyet TUDAT-LÉLEK-ÉLET állapotunk alapján megérdemlünk!

Hit, Remény, Szeretet

Ezek elcsépelt szavak a mai világban, de még is azt gondolom, ez az a fegyverzet és páncélzat, mely megvéd minket, s biztosítja a győzelmet a ránk támadó és minket kizsákmányoló erők ellen!

Jöjjön aki hivatott, hiszen erre a meccsre mindenkinek ma már magát kell választania!

A belső küzdelmünk, a templomunkból a félelemgólem-kufárok kiűzésének a gyümölcse,  jutalma nem más mint az egyetemes, és örök ÉLET.

Sajnos erre oltóanyagot vásárolni nem lehet! Amit tudok javasolni, hogy TV, Rádió kikapcs, hiszen ma már elég kevés a nem manipulált üzenet!

Ne gondold azt hogy egyedül vagy a küzdelemben!

http://www.kulturaliskreativok.cc/ az egész világon milliók döntöttek úgy, hogy más utat választanak! Ha igazán szabad forrást, jó gondolatokat, életbölcsességeket szeretnél: http://tisztahangok.hu

Egy mindenki számára könnyen alkalmazható segítséget azonban az Arany Rózsakereszt filozófiájában találtam meg! http://lectorium.hu/ Ez a kezünkbe adja az eszközt!

Sokan vélik úgy, hogy van egy vak sors, van eleve elrendeltetés, az van ami jutott, ezzel kell megküzdenünk, .meg persze van gondviselés, oltalmaznak és vigyáznak ránk.

Aztán az élet történései sokszor igazolják mindkét állítást.

Hogy lehet ez?

Az Arany Rózsakereszt filozófiájából bennem az a kép ált össze, hogy mindkettő igaz!

Rajtunk múlik, hogy készek vagyunk e kilépni a körforgásból, ami a vak sors, hintája, egyszer fenn, egyszer lenn, végeláthatatlan inkarnációkon át, ahol a karma, a cselekedeteink, gondolataink, és érzelmeink hatásainak ok-okozata löki tovább a kereket.

Vagy pedig:

A szívünk vágyakozásában megszületik az igény, a vágy valami másra a körforgáson túlira…ki ebből a háborúból, valami amit sokszor nem is tudatosan, de nyughatatlanul keresni kezdünk… S ez a vágyakozás, erre a tiszta dologra,erre a másra… megnyitja az ég felhőit, ahonnan aláereszkedik valami, ami körbevesz, vezet és oltalmaz minket minden utunkon!

Ez a dolog ami az egyedüli esélyünk egyénként, csoportként, és emberiségként! Vallástól, Tanoktól, és filozófiáktól teljesen függetlenül, mindenkinek elérhető!

Szóval… a meccs végkimenetele rajtad is áll! A dolog benned és önmagaddal kezdődik!

Miért?

Végezetül a legfontosabb tétel:

A benned megvívott harc, hogy segít másokon?

Egy képet hallottam egyszer egy barátomtól,a témában amit most itt megosztanék veled!

„Képzelj el, egy hatalmas ember tömeget, ami ezernyi kötéllel és csomóval gúzsba van kötve! Szinte, kiszolgáltatottak, és szabad mozgásra képtelenek! Aztán egyszer csak az egyik, iszonyú áldozatok árán, kiszabadítja magát! Szabad lett! Mi történik? A kötelek szorítása halszálnyit enyhül…még egynek sikerül… már ketten szabadok, és ők is segítenek, a többieknek, példával és szeretettel szabadulni a kötelektől.

Egyre többen szabadulnak, a kötelek egyre gyengébben tartják a tömeget, hiszen, már van némi remény a szabadulásra, így a kötelek felé nem fordul akkora figyelem, nem éltetjük tovább ezeket az erőket! Mindannyian elkezdjük kigyomlálni magunkból ezeket a megkötő dolgokat, mint sikerhajhászás, hírnév, becsvágy, felhalmozás, hatalomvágy, félelmek, ellenszenvek, érdekeken alapuló jóság rögeszmék…

S amikor eléri a kritikus tömeg a határt, akkor a többiekről is egyszerűen lehullnak a kötelek, vége a szolgalelkűségnek, lepotyognak a finomanyagi paraziták rólunk, elménk kitisztul, szemeinket a hegyekre emeljük, s hajadonfőtt, nyílt szívvel és meztelen lábbal megyünk az új felkelő nap felé!”

Valahol, valamikor egészen kicsinykét hibázott.

Egészen picinykét. Olyat, mintha alig számított volna. Olyan parányi bűnöcskét, amit az ember többnyire éppen csak hogy észrevesz.

Aztán az ember, ezt a kicsiny bűnöcskét jóvá akarja tenni, de nagyobbal.

Most megijed. Még nagyobbat tesz, és ebből még nagyobb a bűn.

Egész Bábel.

Mert az, akinek nincs elég hite, fejét veszti.

Mindig nagyobb bűn. Fellázad.

Kétségbeesik, és őrjöngeni kezd. Mi történik itt velem?

Teremtő Isten, én ezt nem akarom…

Egyszerre csak kint van az erdőben, és olyan mint a farkas.

” Teljes szívemből téged kereslek, és ne engedd, hogy a Te törvényedet elhagyjam!”

- Aki egy ilyen embert meg tudna menteni, az az egész világot megmentené…

- Mindannyian farkasok vagyunk

- Mindenkinek először magát kell megmentenie…

Hamvas Béla – Karnevál (részlet)

Ehhez sincs mi hozzáfűzni… Azt hiszem az első apró bűnön már mindannyian túl vagyunk, és épp próbáljuk radírozni, miközben nem vesszük észre hogy egy még nagyobb bűnt készülünk elkövetni… fejvesztve kotorászunk, keresve az igazság morzsáit ilyen blogokon, weboldalakon, szent könyvekben…vallásokban, ezoterikus, pszichológikus, okkult, vallásos irodalomban, hátha enyhül lelkünkben a nyomás, de csak még inkább felkavarja az iszapot…

És nézegetjük a kis Xet a jobb felső sarokban, mert leleplezettnek érezzük magunkat. Menekülnénk…innen is … magunk elől is…

De, ugyanez a pillanat az is, amikor megmenthetjük magunat…és utána másokat…

Csak fel kell ismerjük, hogy amit keresünk, az velünk, van réges régen kísér minket…körülvesz és áthat…és ami a legfontosabb nem önmegunkon kívül, hanem önmagunkban kell megtaláljuk, levaarva róla az egónkat… amit szeretetből elvisel… és neki szólhat ez a gondolat egyedül valóban hatásosan:

” Teljes szívemből téged kereslek, és ne engedd, hogy a Te törvényedet elhagyjam!”

Ha tudnánk milyen mérhetetlen kincsesbányát horodzunk magunkban, mindent másképp tennénk, nem volna szükség a bűneink elkövetésére…sem lelkiismeretfurdalásra…

de ehhez ezt a forrást fel kell kutassuk magunkban, addig kiszáradt kóró életünk fája semmi egyéb…még ha ez elsőre másnak tűnik is…

Élt egyszer egy kisleány, aki mindig nagyon magányos volt. „Különös gyermek”, mondták a nagyok – „buta és nem szereti a lármát”, mondták a kicsik és ezért senki sem játszott vele. Biztos azt gondoljátok, hogy emiatt nagyon unalmas és szomorú élete volt ennek a kisleánynak. Hát, egy kicsit szomorú volt ugyan, de unalmas nem, mert a kisleány sohasem unatkozott. Mindig sok gondolat jött hozzá látogatóba, ő látta is ezeket a gondolatokat és beszélt velük, mintha élőlényként előtte állnának. Szavak nélküli beszélgetés volt ez, amit mindenki ismer, akihez gondolatok járnak látogatóba.

Azok a gondolatok, akik a kisleányt meglátogatták, nagyon különbözőek voltak, és egész különféleképp voltak öltözve is, már ha egy gondolatról lehet egyáltalán ilyesmit mondani. Voltak közöttük szürke ruhás szomorúak, örömteliek rózsaszínben, arany csillagokkal, pirosak és vidámak, akik pofákat vágtak és kékek, akik mesés országokról tudósítottak és kiknek szemei mindig a messzeséget fürkészték. Nagy csend kell legyen valaki körül, ha ennyi sok gondolat látogatja, ezért a kisleány legszívesebben teljesen egyedül kiment a falu temetőjébe és leült a sírok közötti magas fák alá.

A kisleány név szerint ismerte mind a sírokat és valóban érdekes volt megfigyelni, melyik sírnál melyik gondolat jött látogatóba, és melyik sírnál maradtak el a gondolatok. Mintha nem igazán tetszene nekik ott valami… Tanulságos és szórakoztató volt azt is megfigyelni, melyik sírnál mit mondtak a látogatóba érkező gondolatok. Mondandójuk nem minden esetben volt hízelgő a sírban nyugvóra nézve, de a kisleány ebből tájékozódott, hogy melyik sírnál lehet a legjobban üldögélni és a gondolatokkal társalogni.

Nos, amikor egyszer a kisleány megint a temetőben üldögélt és színes gondolatai látogatását fogadta, egy fekete lepelbe öltözött alak lépdelt át a sírok fölött és jött oda hozzá.

„Te is gondolat vagy?” kérdezte a kisleány, „sokkal nagyobb vagy bármelyik gondolatnál, aki meg szokott látogatni és olyan szép is vagy, mint az én gondolataim közül egyik sem.”

A fekete lepelbe burkolt szépséges alak letelepedett a kisleány mellé.

„Túl sokat kérdezel egyszerre. Én valóban gondolat vagyok, de talán egy picivel több annál.

Egyáltalán nem könnyű megmagyaráznom, pedig szívesen megtenném.”

„Ne fáradj miattam”, mondta a kisleány, „nem feltétlenül szükséges, hogy értselek, az is nagyon szép, hogy nézhetlek. De nagyon szeretném tudni, hogy hívnak. Az én gondolataim mindig elárulják, mi a nevük és az nagyon szórakoztató.”

„Én a Halál vagyok”, mondta a szépséges alak és nagyon barátságosan nézett a kisleányra. Egyszerűen meg kellett bízni a Halálban, ha az ember a szemébe nézett, mert szép és jóságos szemei voltak – ilyen szemeket a kisleány még soha nem látott.

Nem is ijedt meg. Csak nagyon meglepődött és elcsodálkozott, és csaknem örült, hogy ilyen nyugodtan üldögélhet a Halál mellett.

„Tudod”, szólalt meg, „vicces, hogy az emberek mindig félnek, mikor rólad beszélnek, pedig te annyira kedves vagy. Szívesen játszanék veled. Senki sem akar velem játszani.”

…és a halál leült játszani a kisleánnyal – mint amikor két gyermek egymással játszik – a temetőben a sírok között…

„Építsünk Eget és Földet”, mondta a kisleány, „remélhetőleg értesz hozzá. Csináljuk az Eget világos kavicsokból, a Földet meg sötétekből. Te csak keress szorgalmasan kavicsokat.”

A Halál keresgélte a kis köveket és nagyon igyekezett, hogy a kisleány megelégedésére tegyen.

„Már elég kövünk van”, szólt a kisleány, „úgy látom, nagyon szépen tudsz játszani. Akarod az eget építeni, én meg a Földet, vagy fordítsuk meg? Nekem mindegy. Azt választhatod, aminek jobban örülsz. Megengedem.”

„Nagyon köszönöm neked”, mondta a Halál, „de tudod, én nem vagyok már gyerek és nem igazán értek ehhez úgy, ahogyan kéne. Te még gyerek vagy; építsd fel Egedet és Földedet magad. De mindkettőnél segítek neked.”

„Kedves tőled”, válaszolta a kisleány, és építeni kezdte az Eget, meg a Földet a színes kavicsokból. A halál nézte, hogy dolgozik és segített neki.

„Most figyelj”, szólt a kisleány, „itt az Ég és ebben lakik a Jóisten, ez meg a Föld, ahol én lakom. Mármost neked is kell egy lakás. De hát én nem is tudom, hogy te hol laksz?”

„Én Ég és Föld között lakom”, mondta a Halál, „mert hisz’ az emberek lelkét kell a Földről az Égbe vezetnem.”

„Tényleg”, bólintott rá a kisleány, „akkor világos és sötét kövekből csinálunk neked lakást. Szép lakás lesz, majd meglátod.”

A Halál örvendezett, és nézte, amíg a kisleány a lakását építette.

„Figyelj csak”, szólt a kisleány, „épp most mondtad, hogy az emberek lelkét vezeted a Földről a Mennybe. Mesélj erről nekem egy kicsit – hogyan csinálod és egyáltalán, miért kell meghalnunk? Nem futhatunk át egyszerűen a Mennyországba?”

Alighogy a kisleány ezt a kérdést feltette, megszólalt az esti harangszó.

„Hallod a harangokat?, kérdezte a Halál, „tudod, az emberek lelkével úgy van ez valahogy, mint a harangokkal. Minden ember lelke egy harang, és hallod őket szólni – ha igazán odafigyelsz – szomorúságukban és vidámságukban. Némelyiküknél ez a hang már csak egész halk, s ez nagyon rossz. Ha én egy embert meglátogatok, akkor annak a lelkében estére harangoznak – én aztán felakasztom a harangot az Égben és ott szól tovább.”

„És mind össze-vissza zeng-bong? kérdezte a kisleány, „az biztos nem valami szép, hiszen mindegyiknek más a hangzása. Gondolom, nem lehet kellemes a Jóistennek állandóan hallgatni.”

„Hát, ez igaz”, ismerte el a Halál, „de tudod, a harangok addig járnak vissza a Földre, és annyiszor lesznek újraöntve, míg valamennyi megtalálja a saját, igazi hangzását és összességükben is harmonizálnak. De míg ez be nem következik, nekem kísérnem kell az emberek lelkét a Föld és Ég között.”

„Nagyon sajnállak”, mondta a kisleány, nagyon fárasztó munka lehet. De figyelj; majd csak jobb lesz és akkor már nem is lesz dolgod, és akkor majd újra olyan szépen fogunk játszani egymással, mint most.”

A Halál bólintott és szemei a messze-messze távolba révültek.

„Elkészült a lakásod”, mondta a kisleány, „csinos lett, ugye?”

„Nagyon csinos”, mondta a Halál, „köszönöm neked. De későre jár és haza kell menned. Jó volt veled játszani.” Ezzel a Halál kezet nyújtott a kisleánynak.

„Hát akkor jó estét”, búcsúzott a kisleány, és pukedlizett, „nem akarsz egyszer meglátogatni? Olyan sokat vagyok egyedül.”

„De igen”, válaszolt a Halál, „hamarosan meglátogatlak, mert annyira egyedül vagy.”

Nemsokára a kisleány nagyon beteg lett és mindenki biztos volt benne, hogy meg fog halni. Az emberek szomorúak voltak, mert mindig szomorúnak tudták, ha valaki meghal, különösen, ha ez a valaki egy gyerek, aki előtt még ott áll az egész élet… szokták mondani. De hát ez egy különös gyerek volt, akit a nagyok nem értettek és akivel a kicsik sem szerettek játszani. Végül jobb is volt így.

Amikor megszólalt az esti harangszó, a Halál belépett a kisleány szobájába.

„Kedves tőled, hogy eljöttél meglátogatni”, mondta a kisleány.

„Estére harangoznak”, szólt a Halál és leült az ágy szélére.

„Ó, igen”, emlékezett a kisleány, „erről meséltél nekem olyan szépen, mikor együtt Eget, meg Földet építettünk. Akkor biztos azért jöttél, hogy elvidd lelkem harangját. Remélem, szépen szól majd, és a Jóisten nem mérgelődik.”

„A Mennyben nagyon vágynak már egy tiszta harangra”, válaszolta a Halál, „ezért kértek meg, hogy jöjjek el hozzád.”

„Szóval, akkor meg kell halnom?” kérdezte a kisleány.

„Nem kell ezt így nevezned”, mondta erre a Halál, „nézd csak, egészen egyszerű a dolog; az ajtódban áll két angyal és ők felvezetnek az Égbe, a Jóistenhez.”

„Én nem látom az angyalokat”, mondta a kisleány.

„Majd a karjaimba veszlek, és akkor egyből meglátod őket”.

És akkor a Halál a karjaiba vette a kisleányt, aki – amint a Halál karjában volt – azonnal meglátta a két fényességes, fehér ruhás, ragyogó szárnyú angyalt, és azok a szárnyak felvezették az Égbe, a Jóistenhez. A kisleány haranglelke megszólalt és régen nem hallottak már a Mennyben ennyire tiszta esti harangszót.

Az Égben nagyon szép volt minden, és a kisleány sem volt már furcsa, különös gyerek, mert a nagy angyalok megértették, a kicsik meg játszottak vele. A Jóisten is módfelett elégedett volt és örült, hogy ennyire tiszta harangot kapott. A kisleány csak azt találta szomorúnak, hogy a Halálnak a Földön kellett maradnia. Egyszer, amikor lepillantott, látta a temetőben álldogálni, hát odabiccentett neki.

„Hallod, amit innen fentről kiabálok neked?”, kérdezte a kisleány.

„Igen”, válaszolta a Halál, „és nem is kell annyira kiabálnod, mert számomra annyira közel vannak egymáshoz Ég és Föld, mint amikor együtt a kövekből építettük.”

„Örülök neki”, mondta a kisleány, „csak az a kár, hogy már nem játszhatok veled. Most már senki sem játszik veled. Ne legyél nagyon szomorú emiatt, hallod?”

„Nagyon jó volt, hogy játszottál velem”, válaszolta a Halál, „és ha majd valamikor elszomorodom, akkor meghallom fentről a lelked csilingelését, és újra örülök, mert egyszer egy gyermek játszott velem.”

„Igen, tedd ezt”, szólt a kisleány, és szeretnék neked még valami gyönyörűt mondani, amit a nagy angyalok meséltek. A nagy angyalok azt mondták, hogy egyszer majd eljön az az idő, mikor összhangban zeng az összes lélek harangja, és minden ember gyermekjátékokat játszhat majd a Halállal.

SÉTA

I.

Sétálok végig az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán.

Beleesek.

Elveszett vagyok… remény nélküli,

Nem az én hibám.

Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.

II.

Sétálok ugyanazon az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán,

Úgy teszek, mintha nem látnám.

Megint beleesek.

Nem tudom elhinni, hogy megint

Ugyanott vagyok,

De nem az én hibám.

Ismét hosszú időbe telik,

Mire kijutok.

III.

Sétálok ugyanazon az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán.

Látom, hogy ott van, mégis beleesek.

Ez már szokás…

Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok.

Az én hibám.

Azonnal kikerülök onnan.

IV.

Sétálok ugyanazon az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán.

Kikerülöm.

V.

Egy másik utcán sétálok.

egy másik utcán sétálok...

„EZ VAGY TE!“

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se

sírok már érte:

nem olyan fontos dolog a halálom.

Semmi sem vész el ezen a világon,

egy a lélek és ezer a ruhája

s a valóság csak ez a könnyü pára.

Ne sirass, Szvétakétu!

Száz virágból hordják össze a méhek

a drága mézet,

száz illatot és száz színt elkevernek,

így találják meg a sokban az egyet:

egy a valóság s ezer a ruhája,

a lélek az egy, ez a könnyü pára,

hiszed-e, Szvétakétu?

Folyamok futnak keletnek, nyugatnak

és megnyugodnak;

melyik melyik volt, nem tudja a tenger.

Én is megteltem már az örök eggyel:

egy az anyag s minden más csak ruhája,

lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,

érzed-e, Szvétakétu?

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?

Vágd szét a magvat!

Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,

ez nő meg fává, ez a láthatatlan:

ez a lélek, a mindenség csirája,

ez a valóság, ez a könnyü pára,

tudod-e, Szvétakétu?

Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,

de ott az íze:

mindenen átcsap az örök lehellet:

az isten él, az isten A Te Lelked:

ez a valóság, melynek nincs halála,

ez a mindenség, ez a könnyü pára:

Ez Vagy Te, Szvétakétu!

Waldstätten Bárónő:

Komment nélkül

Ha a Föld lakosságát egy 100 lelket számláló faluba lehetne redukálni, és minden nép aránya megmaradna, ebben a faluban lakna:

-          57 ázsiai

-          21 európai

-          14 amerikai (észak-, közép- és dél-amerikai)

-           8 afrikai

Lenne benne:

-          52 nő és 48 férfi

-          30 fehér és 70 nem fehér

-          30 keresztény és 70 nem keresztény

-          89 heteroszexuális és 11 homoszexuális

-           6 személy birtokolná az összes vagyon 59 %-át, és minden 6. Az USA-ból származna.

100-ból:

-          80 élne omladozó faházban,

-          70 lenne analfabéta

-          50 szenvedne alultápláltságban

-           1 éppen meghalna

-           1 éppen megszületne

-           egynek lenne számítógépe

-           egynek lenne egyetemi végzettsége.

Ha a világot ilyen módon szemügyre vesszük, az elfogadás és megértés iránti igény nyilvánvalóvá válik.

A következőket sem árt végiggondolni:

-          Ha ma reggel felkeltél, és akár egészséges vagy, akár beteg, jobb sors jutott neked, mint annak a félmillió embernek, akik a jövő héten már nem fognak élni.

-           Ha még soha nem voltál egy háború veszélyében, a fogság magányában, a kínvallatás haláltusájában, vagy az éhezés satujában, jobb helyzetben vagy, mint 500 millió ember a Földön.

-          Ha templomba járhatsz anélkül, hogy attól kellene félned, hogy megfenyegetnek, megkínoznak, vagy megölnek emiatt, szerencsésebb vagy, mint 3 milliárd ember.

-           Ha van étel a hűtődben, ruha a testeden, tető a fejed felett, ahol aludni térhetsz, gazdagabb vagy, mint a Föld lakosságának 75 %-a.

-           Ha van pénzed a bankban, a pénztárcádban és a malacperselyedben, a világ legkiváltságosabb 8 %-ába tartozol.

-           Ha a szüleid még élnek, és még mindig házasok, akkor már tényleg egy ritkaság vagy.

-          Ha ezt olvasod, kétszeres áldásban van részed:

először, mert valaki rajtad kívül is gondolkodik a környezetedben, másodszor pedig, mert nem tartozol azon sok millió ember közé, akik nem tudnak olvasni.

valami itt nincs rendjén….

Ami kb így hangzott: Lehet bármekkora a szellemi vihar, és változás, jöhetnek mehetnek hajók, flották is akár, a legtöbb embernek valószínüleg ez fel sem tűnik. A tömeg hömpölyög tovább.

Olyasmi, mint amikor mondják, mondják a viccet és egyszer csak nem mondják tovább.
És ott állunk értetlen fejjel, hogy mos mi van?
De rég elhangzott már a poén (a hívás) csak fel sem tűnt, nem értettük meg, nem reagáltuk le.

A hajó elment, vakargatjuk a fejünket, majd visszaballagunk a húsosfazekakhoz, amiből már a célorientáltabb barátaink, kikapkodták a kevésbé mócsingos darabokat.

Summa: Yoda: tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld! – ez igaz a szellemi dolgokra is