Néha, például most pár percre, míg olvasol, érdemes belőle kiszállni akkor is ha büszke vagy rá mert fényes és csillog, és akkor is ha bádog, és csak irigykedve nézed azokét akiknek szebb, jobb, több adatott a múladó kincsekből…

Egy kis titok…

Ha az ember ilyenkor ősszel, néha meg megáll és időt szán az önmagát megadó, elengedő természet csodálatára, akkor óhatatlanul eljut odáig, hogy tudatállapotához képest a legmagasztosabb kérdéseket firtassa. Ki vagyok? Honnan Jöttem? Hova tartok? MI az értelme ennek az egésznek? Mókuskerék, és bádog vs aranykaltika kinek mi jutott éppen…

No nektek szeretnék gondolatébresztőnek idézni egy könyvrészletet, Jan van Rijckenborgh könyvéből, mely szól a teremtésről, az életről, az Elohimról és hogy mi közünk van nekünk mindehhez…

Samballa szerzete c könyvből az idézet:

„Képzelje el az üres teret, azt amiben minden ami létezik benne foglaltatik,mint lényt, mint valami nyugvó ősanyagot, ami végtelen sok mindenre képes.

Ezt minden oldalról körülveszi és ugyanakkor áthatja az univerzális Szellemtér.

Ezt csak körvonalazni, felvázolni tudjuk, de elmagyarázni nem. Csak a jelenlétét tudjuk megállapítani.

Az ősanyagon –  amiben és amiből a teremtés keletkezik –  kívül létezik és ösztönöz a Szellem, s átható és mindenütt jelenlévőségi képessége miatt nagyon közel van hozzánk, közelebb mint kezünk – lábunk.

Hozzánk viszonyítva azonban, ezt nyomatékosan ki kell jelenteni, transzcendens.

Kezdetben a káoszban, az ősanyagban a Szellem hatása tizenkét ősanyagi áramlatot hozott létre. Tizenkét tűzerőről vagy tizenkét robbanásról, vagy tizenkét eonról is beszélhetnénk. Tizenkét nagy hatalom, tizenkét óriási láncreakció keletkezett az „üres” térben. Az ősanyagban. A nyugvó káoszban.

Ez a tizenkét eon tehát világosan „erő lenyomat” hatás volt, ősanyagi áramlat, s arra használták őket, hogy felébresszék a „nyugvó teret”, mérhetetlen lappangó életlehetőségeivel.

A tizenkét eon nem volt egyforma.

Ellenkezőleg: holott egységben dolgoztak együtt, nagyon különbözőek voltak.

Az ősanyagban, vagy az ősanyában, az ősanyából tizenkét jelenséget keltettek.

Először is azt, amit tudatnak neveznénk;

Másodszor az akarat jelenségét;

Harmadszor a közös hatás jelenségét;

Negyedszer a környezethez való ragaszkodást;

Ötödször a hasonlóhoz való vonzódás jelenségét;

Hatodszor az általános fenntartás jelenségét;

Hetedszer az egész egységnek a megszervezését és fenntartását;

Nyolcadszor a szaporodás és halál jelenségét;

Kilencedszer a törekvés jelenségét;

Tizedszer a közös megnyilvánulás jelenségét;

Tizenegyedszer a közös érzület jelenségét;

Tizenkettedszer a közös önfeláldozásra való készség jelenségét.

E tizenkét áramlat együttes hatására végül olyan élőlénynek kell megjelennie, amelyikben ez a tizenkét jelenség harmonikus formában van jelen. Akkor elkészül az isteni kép hordozója, s ez a kép a bukott, anyagba süllyedt mikrokozmoszt vissza tudná vezetni az eredeti transzcendens életbe, az Atya házába.

Persze érthető, hogy egy üres térben tizenkét természeti erőt lángoltatnak fel, amelynek mindegyike egy bizonyos életre hívó elvnek felel meg, akkor még sok mindennek kell történnie, míg ezeknek az alap ötleteknek az együttes hatására valami gyakorlati eredmény jelenhet meg.

Ezért azt is tudni kell, hogy a tizenkét eonnak az ősanyagban való felélesztésével egyidejűleg magasztos lények nagyon nagy hierarchiája is beköltözött a káosz terébe, hogy szolgálja a kezdeti mindenségi megnyilvánulást. A Szentírások ezeket a lényeket Elohimnak mondja.

Ez a hierarchia betöltötte a káoszt és reagált az eonok tizenkét áramlatára.

Az Elohim együttes tevékenységének és az eonok együttműködéséből jött létre az, amit mi dialektikus, anyagi világmindenségnek nevezünk, a csillagok és naprendszerek hatalmas építménye, a halál nagy természete.

Az Elohim nem akartak örökké létező világot alkotni, hanem csak véges „űrt”, táguló és zsugorodó mindenséget, mely az egyetlen ismert célt szolgálja.

Az Elohim tehát úgy lépnek fel, mint a bolygók szellemei, mint a csillagrendszerek lelkei.

Ez azt jelenti, hogy az ő lényeik tevékenységére és az eonok együttes hatására a káoszban gömbképződmények, gömbrendszerek, ősanyagi összpontosulások jelentek meg.

Az tehát, amit mi „Földnek” nevezünk, ugyanakkor egy magasztos Elohim kifejezési formája.

Az Elohimot Szent Szellemnek is nevezzük. Ez a lehetővé tévő, gyógyulást hozó Szellem a múlandó természet mindenségi megnyilvánulásában.

Máig is az Elohim tartják fenn és éltetik ezt a számtalan teret, és ők alkottak a természeti eonokból minden élőlényt, folyamatszerűen, míg az alkotásból az idők menetében megalakult a teremtés koronája, a képviselő, az ember, és az Elohim látták hogy jó. És a megnyilvánulás minden bolygóján dalt énekeltek:

„menjetek és szaporodjatok, és töltsétek be a Földet. Mert eljött a beteljesülés órája, annak az ideje, amikor az emberek Istennel egyenlők lehetnek, ha betöltik hivatásukat.

Megj:

- emlékeztek erre a mondókára?:

-         “tovább is van, mondjam még?”

No nem a filozofálásra gondoltam, hanem arra, hogy a bádog vs. aranykalitkánál van messzebb mutató életcél mint ahogyan az a fennti szövegből is kiderül…

Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem, hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.

Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül, hogy csoda történne.

Ha az élet-fölötti, különlét-fölötti világba akarsz hatolni, illetve életfölötti, valódi lényedbe (itt az „én” és „más” szét nem választható): vigyázz, hogy a valóság helyett káprázatokba, „csodákba” ne keveredj. Ez ellen gyakori ima, gyakori önvizsgálat a védelem. Sehol olyan szükség éberségre és józanságra, mint itt, ahol az életbeli mértékek nem alkalmazhatók.

Ha meg akarod ismerni időtlen alap-rétegedet, előbb meg kell küzdened a rája-rétegződött időbeli személyeddel, mely az alapot elfedi előled. Bontsd szét személyedet és szemléld, mint idegent. Ne maradjon benne semmi rejtett, vizsgálatlan, tudatalatti. Ne maradjon benne semmi olyan, amihez ragaszkodsz, vagy amitől utálkozol, mert a ragaszkodás is, utálat is hamisít.

Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. Ha imádban Istennek gyónod meg hibáidat, ezzel bejárod személyednek minden zegét-zugát, mert az ember, imájában, őszintére-vetkőzik Isten előtt; önmagának folyton hazudik, de Istennek nem mer hazudni. S ha Isten segítségét kéred, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítőket sorra működésbe hozod.

***

Komment:

Mi  az Ima?

Rimánkodás hogy oldják meg a problémáid? Nem fogja…

Valaki vállalja be a felelősséget helyetted az életedért? Nem fogja…

Valaki szüntesse meg az elkövetett bűnök miatti lelkiismeretfurdalásod? Nem fogja…

Az igazi ima, a csend.  A belső csend.  Befelé fordulás. A wu wei.  Elengedése mindennek ami önmagadon kívül van.  Istenek az a része, melyhez  közöd van (lehet), benned lakik… Őt kell szolgálja életed… Miért? mert csak általa kerülhetsz kapcsolatba azzal, amit Életnek neveznek. A többi mind halál…

Te ismered EZT az ÉLETET? vagy csak a léted éled?

Hamvas Bela – Karneval – reszlet_A rabsag

Valaki ül.
Közelebbről: ketten vannak, egymásnak háttal.
Egy férfi és egy nő. Háttal egymásnak, össze vannak nőve.

Fel akarnak állni, nem tudnak.
Fejüket forgatják, hogy egymást lássák, de a fejük is össze van nőve.
A két arc egymást sohasem láthatja. Soha egymással szembe nem nézhetnek.
Kínlódó arc. A nő nyöszörög. Ott hever, a fejét forgatja, hogy a másikat lássa.
Szenvednek, nem látják egymást. Szeretik egymást?
Nem szeretik egymást. Nem szerelem.

Akihez hozzáragadsz, azt nem szereted.
Élősdije és rablója vagy. Csak azt szereted akit eleresztesz.
Ha szeretsz szabaddá teszel. Csak azok szeretnek, akik szabadon egyesülnek.
Ezek ájultak.
Ha hozzátapadsz, akkor foglya vagy, és vérét szívod.
El kell eresztened, hogy szerethesd.
Csak vonaglanak az út mellett. Össze vannak nőve.
És egymástól mégis fényévnyi távolságra vannak.

Azt hiszik, ha összeragadnak, egyesülnek.
Egyiknek sincs szíve, hogy a másikat felszabadítsa. Nem szereti.
Nincs szíve, hogy önmagát felszabadítsa. Önmagát sem szereti.
Csak mohó, és úgy bánik magával, mint elkényeztetett kölykével.
Évszázadok óta össze vannak nőve.

Minden reggel, mikor a nap a látóhatár szélét megérinti, kettéválnak,
és mindegyik szabad.
De egy perc sem múlik el, és újra összenőnek, és mindig úgy, hogy egymást nem látják. Évszázadok óta minden nap szabadok, és minden nap megajándékozhatnák egymást a szabadságukkal, hogy egymást szeressék.
De az ájulat bennük nagyobb. Az őrület. A rabság.
Szerelem csak önkéntes egyesülésből lehet.

Hazug mámor ez, évszázadok óta hazug.
Lehet segíteni rajtuk?
Holnap reggel, ha a nap felkel, újra elválnak. Ha már eléggé szeretik egymást ahhoz, hogy nem ragadnak össze, egymást újra látni fogják.
Hallod?
Szeresd.
Holnap reggel, ha a nap felkel.

Istent sem lehet ájultan szeretni!
Nem tűri sem a parazitákat, sem a rabokat.
Azért adott mindenkinek szabad önrendelkezést.
Mit kezdjen egy őrülttel, aki benne részegséget keres?

“Elég büntetés az, ha mindenkit ott hagynak ahol van.”

Jobb kéz felől a homályban valami csillog. Olyan, mintha víz lenne. Tó? Partján nádas? Zsombék. Süppedék. Az egyik tócsás részen valakinek a feje látszik. Szájáig a tóban van. Női fej. Ott ál mozdulatlanul, fejét mereven felfelé tartja, hogy lélegzethez jusson.
Mi ez?
A mézmocsár. Itt minden nedvesség méz. A növények mind édesek és illatosak.
Szinte érezhető a méz illata. A nő ki akar mászni, de nem tud. A sűrű anyagban alig mozog. Nincs szükség büntetésre.
Elég büntetés az, ha mindenkit ott hagynak ahol van.
De az nem is akar mást ? Ki akar jönni?
A méz, minden órában kiszárad egy percre, s akkor kijöhet.
Ki is jön, de egy perc múlva újra visszamászik ?
Miért?
Mert a méz édes.

Commenius – Didactika Magna

Comment: kevesen tudják róla, de a mai oktatás alapjait neki köszönhetjük, és nem mellékesen elég sok időt töltött Magyarországon

A káromkodás démoni erőt szabadít fel. A dolgoknak engedelmeskedniük kellene, és az ember nagyon jól emlékszik a létre, amelyben a dolgok tényleg engedelmeskedtek; amelyen az ember még birtokában volt egy hatalomnak, amely a dolgok fölött való korlátlan uralmát számára biztosította. Az ember a legkevésbé a dolgok engedetlenségét viseli el.

Elviselhetetlen, hogyha valamit elereszt, az leesik, ha forró vashoz nyúlkezét megégeti. Az ember kolosszális erőfeszítéseket tesz, hogy hatalmát visszaállítsa, és a civilizáció, a tudomány, a technika végül is nem egyéb, mit az eredetileg megvolt, de elvesztett hatalom visszaszerzésére tett kísérlet. Abban a létben, melyre az ember emlékszik, a humánum és a dolgok rendje között a szó (nyelv) olyan közvetítő szerepet játszott, hogy a kimondott szót a dolgok teljesítették. A nyelv eredetileg ?mantra? természetű lehetett, de ez minden bizonnyal törvényes volt. Mivel valamely vetülete volt az embernek adományozott teremtő erőknek.

Később (korrupció ? bukás következtében) az ember a dolgokat törvénytelenül akarta felhasználni, s ezért a dolgok nem engedelmeskedtek. A civilizáció, a tudomány, a technika pedig nem a dolgok törvényes alkalmazását keresi, hanem azért tesz erőfeszítést, hogy megtalálja a módszert, miképpen tudja a dolgokat törvénytelen céljaira felhasználni. Ebben a folyamatban a mágikus mantráknak (nyelv, és a matematikai képletekbe foglalt varázsformulák) célja nem az általános rend ? elv szerint való használata, hanem a dolgok teljes leigázása. A dolgok ez ellen nem szűnnek megtiltakozni, és ellenállnak. Magasabb fokon, a leigázásra az ember mindig újabb formulákat eszel ki, alacsonyabb fokon, ha a dolog ellenáll, káromkodik. Többnyire Istent szidalmazza, (egy másik visszaélő mágikus formula Isten támogatását kéri), abban a hiszemben, hogy a dolgok fölött való hatalomról Isten fosztotta meg.

A kezdeti korrupció következtében az ember a hatalmat a maga hibájából vesztette el, és végül is azt csak egyetlenegy esetben tudja visszaszerezni, ha korrupcióját felszámolja, az emberi normalitást helyreállítja, és a világ általános rendjébe visszatér.

A dolog fölött való uralom elveszett, az emberi kapcsolatok dolog-világa, a privát és a kollektív emberi élet viszonylatainak sokszerűségében. Az ember a viszonylatainak sem ura többé, és valójában sejtelme sincs arról, hogy mi történik. Újabb ok a káromkodásra. A dolgok engedetlenek. A saját törvényeiket követik, és az ember parancsát nem teljesítik. Minden valószínűség szerint az ember nem törvényesen követel. Nem a rend követel, hanem az önkény. Ezért az ember nem azt keresi, hogy a maga követeléseinek törvényességét hogyan tudja helyreállítani, hanem önkényét akarja érvényesíteni, éspedig mindenáron. Ez az amit erőszaknak hívnak. A káromkodás a démoni erőszak varázsformulája. Tökéletesen értelmetlen és céltalan, mint ahogy minden démoni megnyilatkozás az.

by Hamvas Béla

wazze… ebben az olvasatban elég egyértelmű mindaz, amit megélünk nap – mint nap… Ma akkor káromkodtam majdnem először egy basszust, mikor ezt elolvastam…

Ne káromkodj!