Valahol, valamikor egészen kicsinykét hibázott.

Egészen picinykét. Olyat, mintha alig számított volna. Olyan parányi bűnöcskét, amit az ember többnyire éppen csak hogy észrevesz.

Aztán az ember, ezt a kicsiny bűnöcskét jóvá akarja tenni, de nagyobbal.

Most megijed. Még nagyobbat tesz, és ebből még nagyobb a bűn.

Egész Bábel.

Mert az, akinek nincs elég hite, fejét veszti.

Mindig nagyobb bűn. Fellázad.

Kétségbeesik, és őrjöngeni kezd. Mi történik itt velem?

Teremtő Isten, én ezt nem akarom…

Egyszerre csak kint van az erdőben, és olyan mint a farkas.

” Teljes szívemből téged kereslek, és ne engedd, hogy a Te törvényedet elhagyjam!”

- Aki egy ilyen embert meg tudna menteni, az az egész világot megmentené…

- Mindannyian farkasok vagyunk

- Mindenkinek először magát kell megmentenie…

Hamvas Béla – Karnevál (részlet)

Ehhez sincs mi hozzáfűzni… Azt hiszem az első apró bűnön már mindannyian túl vagyunk, és épp próbáljuk radírozni, miközben nem vesszük észre hogy egy még nagyobb bűnt készülünk elkövetni… fejvesztve kotorászunk, keresve az igazság morzsáit ilyen blogokon, weboldalakon, szent könyvekben…vallásokban, ezoterikus, pszichológikus, okkult, vallásos irodalomban, hátha enyhül lelkünkben a nyomás, de csak még inkább felkavarja az iszapot…

És nézegetjük a kis Xet a jobb felső sarokban, mert leleplezettnek érezzük magunkat. Menekülnénk…innen is … magunk elől is…

De, ugyanez a pillanat az is, amikor megmenthetjük magunat…és utána másokat…

Csak fel kell ismerjük, hogy amit keresünk, az velünk, van réges régen kísér minket…körülvesz és áthat…és ami a legfontosabb nem önmegunkon kívül, hanem önmagunkban kell megtaláljuk, levaarva róla az egónkat… amit szeretetből elvisel… és neki szólhat ez a gondolat egyedül valóban hatásosan:

” Teljes szívemből téged kereslek, és ne engedd, hogy a Te törvényedet elhagyjam!”

Ha tudnánk milyen mérhetetlen kincsesbányát horodzunk magunkban, mindent másképp tennénk, nem volna szükség a bűneink elkövetésére…sem lelkiismeretfurdalásra…

de ehhez ezt a forrást fel kell kutassuk magunkban, addig kiszáradt kóró életünk fája semmi egyéb…még ha ez elsőre másnak tűnik is…

„EZ VAGY TE!“

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se

sírok már érte:

nem olyan fontos dolog a halálom.

Semmi sem vész el ezen a világon,

egy a lélek és ezer a ruhája

s a valóság csak ez a könnyü pára.

Ne sirass, Szvétakétu!

Száz virágból hordják össze a méhek

a drága mézet,

száz illatot és száz színt elkevernek,

így találják meg a sokban az egyet:

egy a valóság s ezer a ruhája,

a lélek az egy, ez a könnyü pára,

hiszed-e, Szvétakétu?

Folyamok futnak keletnek, nyugatnak

és megnyugodnak;

melyik melyik volt, nem tudja a tenger.

Én is megteltem már az örök eggyel:

egy az anyag s minden más csak ruhája,

lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,

érzed-e, Szvétakétu?

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?

Vágd szét a magvat!

Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,

ez nő meg fává, ez a láthatatlan:

ez a lélek, a mindenség csirája,

ez a valóság, ez a könnyü pára,

tudod-e, Szvétakétu?

Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,

de ott az íze:

mindenen átcsap az örök lehellet:

az isten él, az isten A Te Lelked:

ez a valóság, melynek nincs halála,

ez a mindenség, ez a könnyü pára:

Ez Vagy Te, Szvétakétu!

Suhogva a parton hajlong a sikár.

Csóválja fejét a hegyélen a makkfa:

Hogy oda megint az örömteli nyár!

Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.

A cinege fázik a tüskebokorban.

A kerti haraszton zokogja a szél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!

Ezért születtünk, hát, ez az élti cél?

Csak eddig a pálya, semmi se tovább,

Vagy itten az ember csak öltözik át?

Mi itten az örök: halál-e vagy lét?

Hol itten a kezdet, hol, és van-e vég?

Mi itt a csalódás, hol itten az álom,

Vajh innen-e, avagy túl a határon?

Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.

Bujdosni a tarlón indul a katang.

Elnémul az erdő, elszáll a galambja,

Siránkozik a falubéli harang.

Mezőkőn az árnyék, tengereken hab

Múlik, születik, mint mára a holnap.

A szemfödelet rángatja hideg szél:

Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!

Hiába hisz ember, hiába remél?

Hát semmi, de semmi, ami vigasztal?

Ott túl amaz árkon tavasszal?

Ereszkedik a ravatal a gödörbe?

Dörögnek a hantok: örökre, örökre,

A sírra borul le a hű szerető:

Semmit soha vissza nem ad temető?

Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.

Lemegy a nap. A nyáj hazatér.

Távolba vesz el halk, méla kolompja.

Kiált a kuvik, száll a denevér.

Sírhalmot ölelve az anya zokog.

Majd kigyúl a csillag, és kisüt a hold.

S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:

Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!

***

Kedvenc verseim

A Carmina Burana nemrég került  ismét a kezembe, teljesen megdöbbentett, nem véletlenül járta ez a mű körbe a világot.

Középkori diákdalok… érdekes nem?

Egy  részletének szövegét most megosztanám veletek:

KEZDŐDIK PEDIGLEN A PÉNZ SZENT EVANGÉLIUMA

SZENT MÁRKA SZERINT

(Initium sancti evangelii secundum marcas argenti)

Amaz időben így szóla a pápa a rómaiakhoz:

„Midőn eljövend az ember fia, a mi fenségünk trónusához, először ezt mondjátok neki: »Barátom, mivégre jöttél?« S ha ő, ahelyett, hogy megnyitná zsebét, kitartóan kilincsel továbbra is tinálatok: vessétek ki a külső sötétség mélyeire.”

Történt pedig, hogy egy bizonyos szegény klerikus érkezett vala a pápa úr udvarába, és imígyen kiáltozott, mondván:

„Könyörüljetek rajtam, legalább ti, pápai ajtónállók, mivel a szegénység ugyancsak meg érintett engem. Szörnyű ínségben és nyomorúságban senyvedek, esdekelve kérlek titeket: szánjatok hát meg igen nagy bajomban, roppant szegénységemben.”

Azok azonban, hallván az ő siránkozásait, igen méltatlankodának és mondták vala:

„Barátom, vigyen csak végső romlásodba a te szegénységed! Távozz színünk elől, te sátán, mivel a pénz hatalma nincsen birtokodban. Bizony, bizony mondjuk neked: nem jutsz be a te Urad örömébe, míg meg nem szabadulsz utolsó filléreidtől is a mi tenyerünkben.”

Elmenvén tehát a szegény, eladá köpenyét és ingét és mindenét, amije csak volt vala, és odaadá azoknak árát a kardinálisoknak és az ajtónállóknak és a kamarásoknak. Azok azonban imígyen szóltanak:

„Sokan vagyunk, mit kezdjünk ennyivel?”

És kidobták vala őt a külső sötétség mélyeibe, és ő kimenvén keserves sírásra fakadt, és nem vala vigasztalása.

Történt pediglen ennek utána, hogy valamely gazdag klerikus érkezett vala a pápa udvarába. Ez pediglen kövér vala, hájas és terebélyes, aki viszálykodván megölte vala felebarátját. És méne az ajtónállókhoz, és adott nekik, és méne a kardinálisokhoz és adott nekik, és méne a kamarásokhoz és azoknak is adott vala. Azok azonban úgy gondolták vala, hogy még ennél is többet fognak kapni. A pápa úr pedig meghallván, hogy a kardinálisok és többi szolgái míly gazdag ajándékokat kaptak vala a klerikustól, egészen belebetegedett vala, és majdnem halálát lelte. De tüstént felgyógyult vala, minekutána a gazdag klerikus válogatott aranyakat és ezüs töket küldött néki ajándékul. Ekkor pediglen a pápa úr maga köré gyűjté a kardinálisokat és mindennemű szolgáját, és mondá nékik:

„Felebarátaim, mindig ügyeljetek arra, nehogy valaki üres szavakkal rászedjen benneteket. Ime példát adtam néktek: ahogy én cselekszem, ti is hasonlóképpen cselekedjetek.”

Úgy tűnik, vannak kortalan problémái életünknek, s néha érdemes a régieket vizsgálni, vajh ők mit is gondoltak minderről… Nekem az a avéleméynem, hogy az idő azért megpróbálja a gondolatokat is, és ami fennmarad a rostán, azzal érdemes foglalkozni.

Amikor az olvasó kezébe veszi a könyvet, általában a tartalmára kíváncsi. Belelapoz, átfutja a tartalomjegyzéket, majd megfordítja a könyvet és elkezdi olvasni a hátlapján lévő szöveget.

Itt olvashatja a következőket: „ Mirdad könyve ténylegesen szakít minden megkövült dogmával, tartozzon az akár valláshoz, a filozófiához, a politikához vagy bármely egyéb területhez. Jelentősége éppen abban áll, hogy a létezés megragadásának új módját tárja felénk. Fel akar rázni a dogmatikus téboly tompultságából, amely csupa gyűlölet, viszály és zűrzavar”.

A szerzőt Naimyt  ennek a könyvének alapján a XX. sz. legnagyobb spirituális gondolkodói közé sorolják.

Hogy miért?

Ha valaha is feltette magában valaki azt a kérdést honnan  jövök, honnan származok, mi végre vagyok itt ebben a világban, mi a feladatom, s nem kapott rá választ, hiába kereste, annak feltétlenül jó, ha ez a könyv a kezébe kerül és azt el is olvassa.

A könyv üzenetének magja az, hogy az egész kozmosz, csakúgy, mint az élet maga, egy és oszthatatlan. Csak az ember belső lénye képes eljutni a többi dologban és az egész világegyetemben lévő belső lényegig. Ha kozmikusan tudatossá válik az ember, akkor tud eggyé válni az abszolút élettel.

Van egy „külső ember” és van egy „belső ember”. Ez a kettő egy. Csak a „külső ember”, nevezzük személyiség embernek,  az anyagba süllyedése során annyira vakká, süketté és hangossá vált, hogy  elvesztette a „belső emberhez” vezető utat. Olyannyira elkápráztatta a körülötte lévő világ,  hogy időközben elfelejtette a „belső embert” önmagában. „ mert szemeiteket túl sok fátyol fedi… ajkaitokat túl sok pecsét zárja le. Egy-egy pecsét minden szó, amit kimondtok… Hagyjátok a dolgokat úgy, ahogy vannak és ne akarjátok miden áron megváltoztatni… A dolgok nem látnak és nem beszélnek, csak ha ti látást és beszédet kölcsönöztök nekik.” mondja Mirdad a többieknek a Bárkában, így tanítva őket.

A történet Mester és tanítványai közötti szellemi tanítás. Ez egyben olyan Egyetemes Tant sugároz, melyet minden kereső ember szellemi táplálékként  fogad. Noé örökségét, melyet a Bárka lakóira hagyott, igyekszik Mirdad visszaállítani. A Bárka Rendfőnöke Shamadam (nem igazi, színlelt tettetett jellegre utal a név „Sham”)és Mirdad között történő párbeszédek, melyek a dialektikus világ híve és az isteni világ híve  között lobbannak fel, sok esetben emlékezteti az olvasót a Bibliában olvasottakra.

Shamadam: Nagyon jól forog a nyelved ez kétségtelen…. Bár szavaid túl kemények ahhoz, hogy hallgassuk őket.

Mirdad: Az én szavaim szelídek, Shamadam. A Te füleid keményedtek meg a hallásra. De jaj azoknak, akik hallván nem hallanak, és látván nem látnak.”

A könyvben  az olvasó mélyen elgondolkodhat a világ és az Isten kapcsolatáról, Isten és az ember viszonyáról.

„ Amikor a világ végezi a munkáját, végzi a te munkádat is. És amikor te dolgozol, végzed a világ dolgát is. A fej a has mestere, de nem kevésbé mestere a has a fejnek. Senki sem szolgálhat úgy, hogy ugyanakkor őneki is ne szolgálnának… Emlékezzetek rá, hogy az Ige egy. És ti, mint az Ige szótagjai, valójában egyek vagytok… Arra kérlek ezért szerzetesek, hogy vizsgáljátok meg szíveteket. Arra kérlek, hogy romboljatok le benne minden korlátot. Arra kérlek, vessétek le a pólyákat, amelyekbe még az énetek be van bugyolálva, hogy így megláthassátok: énetek

egy Isten Igéjével, aki örök békével él önmagával és minden belőle kiáradó világgal. „

Naimy igaz barátja Kahlil Gibran Próféta c. könyve nálunk is megjelent, melynek gondolatiságát, spirituális szellemiségét, fényként tükröződve érezhetjük Mirdad könyvében is.

Mi más ez a könyv, ha nem Isten tanítása Jézus Krisztus által. Mirdad a Próféta, a Jézus Krisztus a Mester, aki vezet. Aki tanít, hogy a fátylak lehulljanak a szemeinkről, hogy a pólyába burkolt énünket megszabadíthassuk a korlátaitól, hogy felismerhessük a bennünk lévő Másikat, az Istenit, akiben feloldódnunk kell, hogy örökké élhessen.

„Nem ítélkezni jöttem, hanem a szent belátást hoztam el nektek..”

Nincs egyetlen gondolat, egyetlen cselekedet vagy vágy sem, ami ne lenne feljegyezve a gondolkodóban, a cselekvőben vagy vágyakozóban. Egyetlen gondolat, vágy vagy cselekedet sem marad terméketlen ezen a világon, hanem mind termést hoz, fajtájának és természetének megfelelően. Minden, ami Isten törvénye szerint való, be lesz gyűjtve az élet számára. Ami pedig szembeszegül vele, azt a halál aratja le…”

Mélyek és hatalmasak ezek a gondolatok, s mennyire egyetemesek!

Az író Naimy hosszú időt élt, tanult, dolgozott Nyugaton, elmélyült ennek kultúrájában, de felismerte, hogy a nyugati kultúra arra alapoz, amit az értelem képes felfogni, befogadni, amit tapasztalatokkal alá lehet támasztani. Így elismeri, hogy ez a kultúra csodálatra méltóan megnövelte az ember fizikai és természeti ismereteit, de nem idézte elő az előbbihez fogható szellemi növekedést, amely a végső cél eszméjétől áthatva képes lett volna életre kelteni e nagyszerű fizikai lehetőségeit.

A Mirdad könyve c. művében olyan csodálatosan ötvözi a felismeréseit, belső világát az egyetemesből merítettel, hogy az elgondolkodtatás mellett belátásokhoz, felismerésekhez juttatja el a világra, önmagunkra és az egyetemesre fogékony kereső, olvasót.

A Mirdad könyvében szó esik a teremtő Igéről, a Szent Háromságról és a tökéletes egyensúlyról, az ember, mint pólyákba csavart istenről, az imádságról , az én megtagadásáról az Én (Isteni) érdekében és még nagyon sok mindenről, ami valamennyiünk számára a látható világon jóval túl mutat.

Keltes fel minden érdeklődőben meglévő „belső embert” a zárszóként felolvasott gondolat, hogy minél előbb elolvassa Mikhail Naimy: Mirdad könyve c. művét és általa önmaga számára feltett minden kérdésére megkapja a választ.

„ Ti, akik Isten képmása és hasonlatossága vagytok, már csaknem teljesen eltöröltétek a hasonlatosságot és a képmást. Isteni alakotokat már annyira elkorcsosítottátok, hogy többé már fel sem ismeritek. Isteni arcotokat sárral kentétek be, és számtalan bohócálarccal takartátok el…

Legyetek csendesek, hogy tiszták lehessetek. Legyetek tiszták, hogy tisztán láthassátok a világot. Siessetek! Az idő, amelyet tétlenségben vesztegettek el, tele van fájdalommal. Hajóépítők vagytok ti mind. Tengerészek vagytok mindannyian. Ez az a feladat, amelyet az örökkévalóságból bíztak reátok: hogy a végtelen tengeren hajózhassatok, amely ti magatok vagytok, és ebben megtaláljátok annak a lénynek a hangtalan harmóniáját, akinek neve Isten.”

Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem, hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.

Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül, hogy csoda történne.

Ha az élet-fölötti, különlét-fölötti világba akarsz hatolni, illetve életfölötti, valódi lényedbe (itt az „én” és „más” szét nem választható): vigyázz, hogy a valóság helyett káprázatokba, „csodákba” ne keveredj. Ez ellen gyakori ima, gyakori önvizsgálat a védelem. Sehol olyan szükség éberségre és józanságra, mint itt, ahol az életbeli mértékek nem alkalmazhatók.

Ha meg akarod ismerni időtlen alap-rétegedet, előbb meg kell küzdened a rája-rétegződött időbeli személyeddel, mely az alapot elfedi előled. Bontsd szét személyedet és szemléld, mint idegent. Ne maradjon benne semmi rejtett, vizsgálatlan, tudatalatti. Ne maradjon benne semmi olyan, amihez ragaszkodsz, vagy amitől utálkozol, mert a ragaszkodás is, utálat is hamisít.

Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. Ha imádban Istennek gyónod meg hibáidat, ezzel bejárod személyednek minden zegét-zugát, mert az ember, imájában, őszintére-vetkőzik Isten előtt; önmagának folyton hazudik, de Istennek nem mer hazudni. S ha Isten segítségét kéred, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítőket sorra működésbe hozod.

***

Komment:

Mi  az Ima?

Rimánkodás hogy oldják meg a problémáid? Nem fogja…

Valaki vállalja be a felelősséget helyetted az életedért? Nem fogja…

Valaki szüntesse meg az elkövetett bűnök miatti lelkiismeretfurdalásod? Nem fogja…

Az igazi ima, a csend.  A belső csend.  Befelé fordulás. A wu wei.  Elengedése mindennek ami önmagadon kívül van.  Istenek az a része, melyhez  közöd van (lehet), benned lakik… Őt kell szolgálja életed… Miért? mert csak általa kerülhetsz kapcsolatba azzal, amit Életnek neveznek. A többi mind halál…

Te ismered EZT az ÉLETET? vagy csak a léted éled?

Istenem, add, hogy ne ítéljek –

Mit tudom én, honnan ered,

Micsoda mélységből a vétek,

Az enyém és a másoké,

Az egyesé, a népeké.

Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem add, hogy ne bíráljak:

Erényt, hibát és tévedést

Egy óriás összhangnak lássak –

A dolgok olyan bonyolultak

És végül mégis mindnek

Elhalkulnak és kisimulnak.

És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyűn ítélünk,

S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –

Versben, s mindennapi beszédben

Csak a szükségeset beszéljem.

De akkor szómban súly legyen, s erő

S mégis egyre inkább simogatás:

Ezer kardos szónál többet tevő.

S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.

Mindenre ámen és igen.

Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.

Ámen. Igen. És a gonosztól van

Minden azonfelül.

1939

Hamvas Bela – Karneval – reszlet_A rabsag

Valaki ül.
Közelebbről: ketten vannak, egymásnak háttal.
Egy férfi és egy nő. Háttal egymásnak, össze vannak nőve.

Fel akarnak állni, nem tudnak.
Fejüket forgatják, hogy egymást lássák, de a fejük is össze van nőve.
A két arc egymást sohasem láthatja. Soha egymással szembe nem nézhetnek.
Kínlódó arc. A nő nyöszörög. Ott hever, a fejét forgatja, hogy a másikat lássa.
Szenvednek, nem látják egymást. Szeretik egymást?
Nem szeretik egymást. Nem szerelem.

Akihez hozzáragadsz, azt nem szereted.
Élősdije és rablója vagy. Csak azt szereted akit eleresztesz.
Ha szeretsz szabaddá teszel. Csak azok szeretnek, akik szabadon egyesülnek.
Ezek ájultak.
Ha hozzátapadsz, akkor foglya vagy, és vérét szívod.
El kell eresztened, hogy szerethesd.
Csak vonaglanak az út mellett. Össze vannak nőve.
És egymástól mégis fényévnyi távolságra vannak.

Azt hiszik, ha összeragadnak, egyesülnek.
Egyiknek sincs szíve, hogy a másikat felszabadítsa. Nem szereti.
Nincs szíve, hogy önmagát felszabadítsa. Önmagát sem szereti.
Csak mohó, és úgy bánik magával, mint elkényeztetett kölykével.
Évszázadok óta össze vannak nőve.

Minden reggel, mikor a nap a látóhatár szélét megérinti, kettéválnak,
és mindegyik szabad.
De egy perc sem múlik el, és újra összenőnek, és mindig úgy, hogy egymást nem látják. Évszázadok óta minden nap szabadok, és minden nap megajándékozhatnák egymást a szabadságukkal, hogy egymást szeressék.
De az ájulat bennük nagyobb. Az őrület. A rabság.
Szerelem csak önkéntes egyesülésből lehet.

Hazug mámor ez, évszázadok óta hazug.
Lehet segíteni rajtuk?
Holnap reggel, ha a nap felkel, újra elválnak. Ha már eléggé szeretik egymást ahhoz, hogy nem ragadnak össze, egymást újra látni fogják.
Hallod?
Szeresd.
Holnap reggel, ha a nap felkel.

Istent sem lehet ájultan szeretni!
Nem tűri sem a parazitákat, sem a rabokat.
Azért adott mindenkinek szabad önrendelkezést.
Mit kezdjen egy őrülttel, aki benne részegséget keres?