Barbelo Blog - egy hétköznapi rózsakeresztes blogja

A rátermettek köréből, nincs igazolt távolmaradás

Hamvas Béla – A sors átalakítása

Hamvas Béla – A sors átalakítása

49. Vajon eredetileg

Eredet alatt a hagyomány szerint az ember megzavarodás (bűnbeesés) elõtti állapotát kell érteni. Ez az Édenkert, vagy a Paradicsom, vagy az Aranykor. Ez az a hiteles (autentikus) létezés, amelyről az első részben annyi szó esett. Eredet és Szophia azonos. Ezért kell az antropológiának nem a mikrokozmoszból, hanem a mikrotheoszból kiindulnia. Az eredetet BÖHME Urstandnak nevezi, s e szót SZABÓ LAJOS alapállásnak fordítja.

Ami e kérdés megértését oly nehézzé teszi, az, hogy a hagyományon kívül még egy eredet van. Ez pedig az, amelyre a Megváltás utal. És mivel Isten a Megváltásban erőit mélyebben és mélyebbről ragadta meg, mint a teremtésben, ez az, eredet is mélyebb. Mert a megváltásban az ember nem a teremtés eredeti emberéhez (Ádám) tér vissza, és nem az aranykori létezést állítja helyre. Ilyesmi elgondolhatatlan, már csak azért sem, mert akkor mindent, ami a teremtés megromlása és a megváltás teljesülése között volt és van, meg nem történtté kellene tenni és el kellene törölni, ami nonsens. Az első részben, amikor a Kert és a Város, a Paradicsom és Új Jeruzsálem között levő különbségről volt szó, ezt a nehézséget külön ki kellett emelni. BÖHME tanításának egyik hiánya, hogy mivel igen erősen az Ótestementum világának befolyása alatt állott (főként a Kabala, a héber misztika és a gnózisz nyomán), a különbségnek nem szentelt figyelmet és minden esetben PÁL apostolt fogadja el, aki szerint a megváltás embere az Új Ádám. Ami azt jelenti, hogy a megváltás kezdete és a teremtés kezdete azonos. De ha tudjuk, hogy a megváltás mélyebb mű, mint a teremtés volt, a megváltás kezdetét is mélyebbről kell eredeztetnünk, vagyis azt kell mondani: a megváltás embere nem Ádámhoz tér vissza, hanem Krisztushoz megy előre úgy, hogy a végcél egy Ádámnál primordiálisabb kezdet. Ha nem így lenne, a többi között például az egész történet abban a pillanatban értelmetlenné válna. Mert a történet nem egyéb, mint a szó legszorosabb értelmében vett apokalipszis, vagyis reveláció, vagyis a Megváltás létezésének (emberének) megnyilatkozása. Ez viszont nem egyéb, mint az ember életképzeletében levő primordiális őskép kibontakozása és megvalósulása.

A két kezdetet tehát egymástól el kell választani oly módon, hogy a hagyomány által hirdetett aranykori kezdet ősképét a megváltás pillanatától kezdve érvénytelennek kell tekinteni. Valójában ez az őskép már érvénytelen is. Amennyiben az emberiség történetben (apokalipszisben) él, a megváltás felé megy, ami azt jelenti, hogy a megváltás kezdetét valósítja meg. E ténynek lehet ugyan ellentmondani, de sok értelme nincs. Ezért következett be az a helyzet, hogy a történet folyamán, különösen az apokalipszis e kései stádiumában, ma, a kereszténységen kívül más vallás fenntartásának nincs jelentősége. A kereszténység által mélyebb kezdetből újrateremtett világban élünk, és itt a hagyomány (héber, buddhista, taoista, mohamedán stb.) minden alakjában anakronizmus.

50. az imagináció üres

Most annak a döntő kérdésnek felvetése következik, hogy az ember életképzelete primordiális természetében üres lap, vagy pedig az ősszó (kép) bele van-e írva? Ez a kérdés ugyanaz, hogy az ember primordiális természetében rendelkezik-e és rendelkezhetik-e minősítetlen látással? Vagyis van-e és elérhető-e az ember számára minősítetlen éberség?

A hagyomány a kérdésre igennel válaszol. Az ember életképzelete eredetileg üres. Ez az üresség helyreállítható. A tökéletes éberség elérhető. Az abszolút látás megvalósítható. Ezt az Upanisádok éppen úgy tanítják, mint a tao, éppen úgy, mint a Kabala és az egyiptomi és a tibeti szentkönyvek. A hagyománytól ezt a tanítást DIONÜSZIOSZ AREOPAGITA közvetítésével az európai keresztény gondolkozás is átvette, és főként a misztikában hirdette. Az eredeti üresség (abszolút látás tökéletes éberség) helyreállítására a jógák (rádzsa-jóga), a tao, az egyiptomi és tibeti és héber beavatások többféle módszert dolgoztak ki.

Egészen természetes, ha az ember életképzelete eredetileg üres lenne, akkor és abban az esetben az ember primordiális létezése minősítetlen létezés lenne. Mint BAADER mondja, ez esetben az emberben a lét és jelenlét (Sein-Dasein) elválasztható és megkülönböztethető lenne oly módon hogy a lét minősítetlen (kvalitás nélküli), míg az ittlét (élet) minősített (kvalifikált) lenne. BAADER, BÖHME alapján, azonban azt mondja, hogy számunkra a lét mindig mint jelenlét van adva. A merő lét (Sein) számunkra a semmi (Nichts, Ungrund). Létezésünk okvetlenül már minősített létezés.

Éppen ezért imaginációnk eredetileg nem üres. Nem üres lap. Nem minőségtelen. Az emberi létezés ősszava bele van írva. És látás csak ebben a minősített látásban lehetséges. Az éberség legmagasabb fokán is emberi éberség.

Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy éberségünk kezdettől fogva megzavart és lefokozott és látásunk homályos. Ez csak azt jelenti, erőfeszítésünknek nem arra kell összpontosulnia, hogy életképzeletünket teljesen kiürítsük, mert ez lehetetlen, hanem arra, hogy abban az eredeti- és őskép főhatalmát visszaállítsuk. Minősítetlen létezés számunkra nincs. Az emberi létezésnek igenis van alapminősége, őseredeti érdekeltsége és elfogultsága.

51. vagy nem?

A minősítetlen létezés gondolatát, amelyből az úgynevezett vegyileg tiszta szellem khimérája támadt, el kell utasítani. És ezzel természetesen el kell utasítani a hagyománynak és a középkori misztikának azt a törekvését is, hogy az ember önmagában a minősítetlen (vegytiszta) létezést megvalósítsa. Ez, amit a hagyomány és a középkori misztika különböző módszerekkel realizálni kívánt, és amit semminek, feneketlennek, minőségtelennek, szemlélettelennek nevezett, végeredményben nem minősítetlen, hanem kozmosz mentes létezés. Mit kell érteni ezalatt? Azt, hogy az ember átlássa és megértse és felfogja a következőt: az ember nem a kozmosz gyermeke, hanem kozmosz fölötti lény. Nem a mikrokozmosz, hanem a mikrotheosz. Az ember nem természet hanem eredetileg a természet ura volt, és ismét az lesz. Az emberi létezést a kozmosz nem szükségképpen minősíti, és látása és ébersége a kozmosztól tulajdonképpen független. Az ember számára a kozmosz nem az utolsó valóság. Az utolsó valóság Isten. És az első. És az egyetlen. The divine is the only real, mondja COVENRTY PATMORE. Nem minősítetlen, hanem a kozmosz által nem minősített létezésről van szó.

Nézzük csak közelebbről az éberségnek a hindu jóga-gyakorlatok által elérhető legmagasabb fokozatát, az úgynevezett nirvikalpa szamadhit. Szamadhi az enthuziazmus felső fokát jelenti. A meditációnak azt az állapotát, amikor az ember a számára elérhető legmélyebb látás birtokába kerül. Az ősképet a lehető legközvetlenebbül, szemtől szemben látja. Amint a szanszkrit szó mondja itt az ember a kalpákon túl levő szamadhiban van, kalpa pedig a világkorszakok körforgását jelenti. Aki a kalpákból kilép, a körforgásból lép ki. Nem válik üressé. Nem minősítetlen és minőségtelen. Kozmosztalan: Hémeisz de ou to pneuma tou koszmou élabomen alla tou pneuma to ek tou Theou, mondja PÁL: szellemünket nem a kozmosztól kaptuk, hanem Istentől (nem a kozmosztól vagyunk fölkenve). Kilépett az asztrálvilágokból ahol a valóságot anyagi testekben való élet minősíti. Kilépett a mentálvilágokból, ahol a valóságot az ideák (idea-testek) minősítik. Vagyis kilépett minden olyan körből, ahol a világkorszakok körforgásának érvénye van. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy üres. Sőt. Ez a minőség minden egyéb minőségnél mélyebb és primordiálisabb. Az ember, mint RICHARD ST. VICTOR mondja, megérti, hogy amit lát, nem a külső kozmosz képe, hanem a külső kozmosz ennek elsápadt képe. Vagy ahogy a tao paradoxul tanítja: a világ és a valódi létezés viszonya nem az, hogy a nagy-nagy valamiben van az a kis semmi, hanem, hogy ebben a nagy-nagy semmiben van az a kis valami. És az ember ezt az állapotot a szociális hétköznapon nem azért nem éri el, mert az számára dermesztően absztrakt és távoli és élettelen és üres, hanem azért, mert ez a dermesztő tisztaság túl forró és mély, ez a távolság túl közeli, és ez az élettelen túl szenvedélyes, és ez az absztrakt túl konkrét és tündöklő.

52. és ha nem, az ősképet

– természetesen a primordiális kezdet létezésének ősképét, amelyről már tudjuk, hogy

1. nem azonos az aranykori (édenkerti) léttel mert ez a megváltásban újrateremtett létezés (Új Jeruzsálem),

2. nem üres és nem szemlélettelen és nem minősítetlen, hanem azt a megváltás által újra teremtett létezés ősképe minősíti.

Ezek szerint az imagináció középpontjában ez az őskép él.

53. ki helyezte bele?

E kérdés feltevését részben túlzott lelkiismeretességnek kell tartani. Amennyiben pedig nem az, utalni kell arra a szutrára, amely a szabadság gondolatát fejti ki. Az ember nem akaratában, nem cselekvésében, nem gondolkozásában szabad, hanem életképzeletében, vagyis abban, hogy mit imaginál. Kezdetben az imagináció ősképe az édenkerti létezés volt, de az ember életképzeletének középpontjába fogadta azt, amivel a sötétség hatalmai megbűvölték. Ezzel magára vette az állati létezés szükségszerűségét. A megváltás e szükségszerűség alól felmentette és új ősképet teremtett. Az ember szabadságában áll, hogy a materializált kozmosz szükségszerűségében éljen tovább, vagy a megváltást válassza. Az ősképet a kinyilatkoztatás szava mondja ki, de a szót az életképzeletbe az embernek kell helyeznie. Ezt a sokak által annyira félreértett (nem értett) helyzetet PÁL apostol (Róm. 9:11) a következőképpen fogalmazza meg: hogy Istennek szabad választáson alapuló előre elrendelése fennmaradjon, nem a tettektől, hanem a hívó szó döntésétől függ (ouk ex ergón all’ ek tou kalountosz).

Természetesen itt egyaránt fontos, hogy

1. az előre elrendelés (determináció, szükségszerűség, ananké) érvényes mindenkire, aki üdvét a materializált kozmoszra építi, de a szükség azonnal érvényét veszti, ha

2. az ember szabadon üdvét a létezés teljességébe helyezi és itt

3. döntő ereje nem a tettnek van, hanem annak, hogy

4. az ember a hívó szót magába fogadja, vagyis, hogy azt életképzeletének középpontjába helyezi. Ez BÖHME Gnadenwahljának alapgondolata is. Lényeges ebben az, hogy az üdv megszerzésében a tettnek (jócselekedetnek) egymagában és üresen (minősítetlenül) jelentősége nincs, legyen akár begyakorolt, akár erőszakolt, akár kultikus aktus, (ouk ex ergón), de annál döntőbb az, hogy az ember a hívó szót imaginációjába fogadja (all’ ek tou kalountosz). A befogadás aktusa szabad. Ezért az üdvhívásra az ember üdvválasztása (Gnadenwahl) a szabadságon nyugszik, és az ember üdvét nem az előre elrendelés (predesztináció), hanem szabadsága alapján szerzi meg. A kinyilatkoztatás egyébként a szabadságra is és az, üdvözültre is ugyanazt a szót (eleutherosz) használja, mert aki magát felszabadította, az szabad, vagyis üdvét elnyerte. S ezért mondja BAADER (22. szutra), hogy a létezés legmagasabb értelme (egyetlen morálja) a szabadság. S ezért kellett a 13. szutra magyarázatában azt állítani, hogy a realizálás legfontosabb feladata a szabadság megszerzése és tevékeny alkalmazása.

Share Button