Barbelo Blog - egy hétköznapi rózsakeresztes blogja

A rátermettek köréből, nincs igazolt távolmaradás

Hamvas Béla – A sors átalakítása

Hamvas Béla – A sors átalakítása

40. Aki a tükör

Ezt a gondolatot már akkor meg kellett szokni amikor az imagináció természetéről volt szó. Hogyan lehet valaki egyszerre látvány és lény? Hogyan lehetséges az, hogy az imagináció saját látomásává alakul át és saját magába fogadott képnek nem mása, hanem maga a kép lesz? Úgy lehetséges, hogy van tükör, vagyis van az eredeti létezést teremtő főhatalom (a szó), és ennek van visszhangja, vagyis az eredeti lénynek van mása a tükörben. Szophia ez a tükör, akiben az ős Lény (BÖHME úgy hívja, hogy Wesen aller Wesen) önmagát látja.

A könnyebb érthetőség kedvéért azt lehetne mondani, hogy az, amit ma tudatnak nevezünk, kétoldalú tükör. Mindaz, ami akár az emberen kívül, akár az emberen belül a látás körében létezik, az a tudat elváltozásán észlelhető. Életünket e tudaton megjelent tapasztalatok szerint igazítjuk. Létünk semmiképpen sem önálló létezés. Ami bennünket fenntart, az máshonnan kapott táplálék (külső és belső), és ami bennünket irányít, az kívülről és belülről kapott szó (kép, látomás, látvány). A tudat ez az irányító. De a tudat ha tükör is, homályos tükör. Ezért mondják a hinduk, hogy avidjában (lefokozott éberségben) élünk. A normális emberről őrzött ősképben őrizzük azt a tudást (centrális bölcsességet, vidját, logosz szophiaszt, Hohmát), hogy az ép létezés tudata világosabb, egzaktabb, érzékenyebb, megbízhatóbb, autentikusabb, reálisabb, vagyis ez a tudat a meg nem tört fényű tükör. Ez a tükör a Szophia.

(Jegyzet: A tükör BÖHME egyik alapszava. Teljes magyarázatát a Psychologia Verában adja. A modern szerzők közül a tükör RUDOLF KASSNER gondolkozásának középpontjában áll. Sajnos KASSNER a tükröt és az imaginációt (Einbildungskraft) nem helyezi szophiatikus távlatba, és így igen magasrendű tudást esztétikai síkon kénytelen alkalmazni.)

41. és akiben az egész látható

Ez Szophiáról a legfontosabb, amit egyáltalán mondani lehet. A tudat és Szophia között a különbség az, hogy a tudat a megtört létezés tükre vagyis maga is darabokra tört. Ezért a tudat részleteket, különvált dolgokat és tárgyakat lát. A tudat e természete az oka annak, hogy partialobjektivációk közepette élünk. Az egészről csak Szophiának van képe (tudata). Az egészről mi tudjuk, hogy ez nemcsak az emberi világ, a társadalom, a történet, a tudomány, a gondolkozás, a művészet, a vallás. De az egész nem az ásványi és növényi és az állatvilág, hozzászámítva az asztrálkozmoszt is. Az egész a teremtés egész, világa. Az ember nem mikrokozmosz, hanem mikrotheosz, és otthona nem földrajzi hely, hanem az egész. Szophiában ez az egész látható. Oly tükör mely az egészre érzékeny, minden részletével, de a maga egészében, vagyis az, összes és a teljes.

Ami azonban számunkra e percben a legfontosabb, hogy Szophia nemcsak jelenti, hanem mutatja is a következőket:

Szophia a normális ember, az ép létezés, a tiszta (bűntelen) szellem, az éber (nem megzavarodott) lélek, az egészséges (nem megrongált) test. Szophia nemcsak az autentikus (normális) ember képe és látványa, hanem maga ez az ember. De Szophia nemcsak ez az ember, hanem annak a tudásnak (centrális bölcsesség) birtokosa is, aki a normalitás helyreállítását az emberben segíti és intézi. A látomás az embert magához vonzza. Ezt tudjuk. Az imagináció a látványra tapad és önmagát e látvány képére és hasonlatosságára átalakítja (transzmutálja), vagyis a látomást megvalósítja (realizálja). Szophia az a lény és látvány (tükör), aki az emberi imagináció számára a gyönyör, az akarat célja és mámora. Az üdv. Annak, ami van, meg kell nyilatkoznia (das Wesen muß erscheinen). Szophia a megnyilatkozott kép (üdvterv), a megnyilatkozás művelete (realizálás), de önmaga lény, létező életlény, aki tükör (a teremtő centrálbölcsességének, éberségének tükre), akiben az egész egyszerre látható. Az imagináció Szophiában és Szophia segítségével teheti önmagában az egész, látomást állandóan esedékessé. Szophiában ismerheti fel a valóságot a maga teljességében, és Szophiában vehet minden lehetőséget birtokába.

(Jegyzet: OETINGER BÖHME-tanulmányában Szophiát úgy határozza meg, hogy: Isten láthatatlanságának képe (Das Bild der Unsichtbarkeiten Gottes). A meghatározás paradoxonnak hangzik, de csak az ész számára. Az imagináció tudja, hogy a mágikus vízió in actu (a megnyilatkozás mámorában) jelenség (manifeszt) és láthatatlan (okkult) egyszerre, és minden megjelenés okvetlen elrejtéssel és minden elrejtés megjelenéssel jár együtt, és a manifesztáció és az okkultáció egybeesik. Ezért mondja BÖHME, hogy a valóság szemünk előtt álló nyilvánvaló titok (am alleroffenbarlichsten und doch heimlich), vagyis a valóság a Mysterium Magnum. Ez persze szintén csak az imagináció számára érthető.)

42. és a turba miatt

A kinyilatkoztatás mágikus igéjét azonban nemcsak Szophia miatt kell elfogadni. Tudjuk, hogy Szophiát elvesztettük, és megzavart és darabokra tört létezésben élünk. A létezés megzavarodását BÖHME turbának hívja. A turba a megzavart szellem (bűnös), a megzavart lélek (aluszékony, nem éber) és a megzavart test (beteg, nyomorék), de mindenekelőtt és elsősorban az imagináció megzavarodása.

Az imént szóba került a modern természettudomány látomása, amely az ember imaginációjába az állati eredet képét helyezte. A kép az emberiség életében azt a félelmetes válságot teremtette, amelynek tanúi vagyunk, vagyis amely az imaginációban az összes elrejtett sötét ösztönöket, vérengzést, rablást, erőszakot, hazudozást felkeltette, és az emberiségben valóban az állati lét egy nemét valósította meg. Az imagináció e vízió befolyása alatt turbába került. Feldúlt és rendetlen állapotba, amelyben az emberi lét értékei ha nem is vesztek el, de ideiglenesen vezető kezdeményüket kezükbõl kénytelenek voltak kiadni. Ez a turba az apokaliptikus idõ jellemvonása, s addig tart, amíg az Antikrisztus hatalma megtörik.

A valódi turba azonban az ilyen részleges kormegnyilatkozáson kevésbé érthető. Az igazi turba a kezdetek kezdetén (bűnbeesés, az éberség elvesztése, megbetegedés) történt, amikor az ember imaginációjának középpontjából Szophiát (saját ősképét, a mikrotheoszt) kitaszította, s éppen ezért az imaginációban a mélység erőinek betörési lehetőséget nyújtott. BÖHME turbája nem morális és nem ismeretelméleti és nem fizikai szó. Az ilyen partial-fogalomtól BÖHMEnél mindig tatrózkodni kell. A turba nem a cselekvést és nem a megismerést és nem a testi épséget zavarta meg, hanem a létezést, és ennek következménye lett a szellemben a bűn, a lélekben az éberség elvesztése, a testben a megbetegedés. A turba a sötét és megzavart létezés (sátáni) képe és látomása amely az imaginációt megfertőzte és megmérgezte. Tudjuk, hogy e fertőzés és méreg ellen egyetlen gyógyszer és ellenméreg van: az imagináció középpontjába Szophiát, az autentikus embert ismét visszahelyezni. Ezért mondják az alkimisták hogy a kinyilatkoztatás szava az egyetlen arkanum. Az ember az imaginációban szabad. Sehol másutt, sem értelmében, sem eszében, sem tehetségeiben, sem cselekvésében, sem akaratában. Csak imaginációjában, mert senki és semmi nem kényszeríti és nem kényszerítheti, hogy imaginációjának középpontjába kit és mit helyez. Ezért mondja BÖHME, hogy: nincs semmi, az égvilágon semmi, ami az embert meg tudja érinteni, se tűz, se kard, csak az a varázslátvány, ami imaginációjában tevékenyen él, ez az ő halálos mérge, mert a kezdetek kezdetén az imaginációból született és helye ez marad örökre. Eszem befolyásolható, értelmem meggyőzhető, érzelmeimet el lehet kábítani és félrevezetni, akaratomat delejezni lehet. Imaginációmban minden pillanatban szabad vagyok és azt imaginálok, amit magamba fogadtam.

Ezért van olyan minden egyebet eldöntő jelentősége annak a képnek (szónak), amit az ember imaginációjába fogad, vagyis amiből imaginál, ami csak más szó arra, hogy sorsát vezeti, vagyis aminek alapján élettervét (üdvtervét) építi.

A turba a megzavarodás következtében darabokra tört létezés sötét, bűnös, kába és beteg állapota. A kezdetek kezdetén a sátán az ember imaginációjába lépett, és helyzetét azóta is tartja. Kiűzni másképpen, mint a kinyilatkoztatás mágikus igéjével, nem lehet.

43. amelyben az egész megzavarodott

– mert a turbában nem külön valamely rész (partialis objektum) tört meg, hanem az egész. Itt keletkezik a szophiatikus gondolkozásnak az a lépése, amely azt mondja: a normális létezés helyreállítását azon a ponton kell kezdeni, ahol ez a létezés abnormissá vált. Hol? Az imagináción. Hogyan tudom a hiteles és ép létezést megvalósítani? Úgy, hogy imaginációmba egész szenvedélyemmel és akaratommal, mámorommal és gyönyörömmel és üdvsóvárgásommal a normális (hiteles) ember képét helyezem.

A hagyomány és a megváltás világa között a különbség az, hogy a hagyomány számára a normális (hiteles) ember a paradicsomi (aranykori, édenkerti) ember, a kezdet embere, Ádám. A megváltást kereső tudja, hogy az aranykori lét nem helyreállítható (reintegráció ebben az értelemben jelentőségét elvesztette), hanem a megváltás világát kell megvalósítani (realizálni), és a megváltás világának embere nem a kezdeté, hanem a végé, ez pedig az istenember (Krisztus).

Share Button