Valahol, valamikor egészen kicsinykét hibázott.

Egészen picinykét. Olyat, mintha alig számított volna. Olyan parányi bűnöcskét, amit az ember többnyire éppen csak hogy észrevesz.

Aztán az ember, ezt a kicsiny bűnöcskét jóvá akarja tenni, de nagyobbal.

Most megijed. Még nagyobbat tesz, és ebből még nagyobb a bűn.

Egész Bábel.

Mert az, akinek nincs elég hite, fejét veszti.

Mindig nagyobb bűn. Fellázad.

Kétségbeesik, és őrjöngeni kezd. Mi történik itt velem?

Teremtő Isten, én ezt nem akarom…

Egyszerre csak kint van az erdőben, és olyan mint a farkas.

” Teljes szívemből téged kereslek, és ne engedd, hogy a Te törvényedet elhagyjam!”

- Aki egy ilyen embert meg tudna menteni, az az egész világot megmentené…

- Mindannyian farkasok vagyunk

- Mindenkinek először magát kell megmentenie…

Hamvas Béla – Karnevál (részlet)

Ehhez sincs mi hozzáfűzni… Azt hiszem az első apró bűnön már mindannyian túl vagyunk, és épp próbáljuk radírozni, miközben nem vesszük észre hogy egy még nagyobb bűnt készülünk elkövetni… fejvesztve kotorászunk, keresve az igazság morzsáit ilyen blogokon, weboldalakon, szent könyvekben…vallásokban, ezoterikus, pszichológikus, okkult, vallásos irodalomban, hátha enyhül lelkünkben a nyomás, de csak még inkább felkavarja az iszapot…

És nézegetjük a kis Xet a jobb felső sarokban, mert leleplezettnek érezzük magunkat. Menekülnénk…innen is … magunk elől is…

De, ugyanez a pillanat az is, amikor megmenthetjük magunat…és utána másokat…

Csak fel kell ismerjük, hogy amit keresünk, az velünk, van réges régen kísér minket…körülvesz és áthat…és ami a legfontosabb nem önmegunkon kívül, hanem önmagunkban kell megtaláljuk, levaarva róla az egónkat… amit szeretetből elvisel… és neki szólhat ez a gondolat egyedül valóban hatásosan:

” Teljes szívemből téged kereslek, és ne engedd, hogy a Te törvényedet elhagyjam!”

Ha tudnánk milyen mérhetetlen kincsesbányát horodzunk magunkban, mindent másképp tennénk, nem volna szükség a bűneink elkövetésére…sem lelkiismeretfurdalásra…

de ehhez ezt a forrást fel kell kutassuk magunkban, addig kiszáradt kóró életünk fája semmi egyéb…még ha ez elsőre másnak tűnik is…

Komment nélkül

Előszó:

A tegnapi gondolatot szeretném ma tovább boncolgatni kicsit, el ne tévedjünk a labirintusban.

Az a meglepő állítás hogy vagy a nyugat gengszterei vagy a kelet terroristái lesznek az ideáink és példaképeink, sajnos igaz.

A fogyasztói társadalom közepén, ami arra késztet elementáris erővel, hogy halmozd az eszközöket és a körülményeket a végletekig javítsd, mert olyan pillanat, hogy „most jó” nem jöhet el, hiszen még a végén gondolkodnánk kicsit.

Nap mint nap benyeljük, sőt megörököljük és már a vérünkben van és önkéntelenül és tudatlanul magunkra vesszük azt az ideát, hogy ezt másképp nem lehet csinálni.

Sosem volt könnyebb a minimumot kényelmesen előteremteni mint a mai korban!

De a kellékek és a körülmények rabjai vagyunk, loholunk és hajszoljuk a még-többet és a „nem adhatok hiszen nem marad” a jelszavunk! DE EZ TÉVEDÉS. Mert…

„A kellék és a körülmény nem lényegtelen, de mindenesetre másodrendű.

Az ember azért dolgozik, hogy minél több és nagyobb lehetőséget biztosítson olyan életre, amely tényleg élet. Ehelyett: amit tesz, a kellékekért teszi. A kellék nem lényegtelen, de mellékes. Az életnek csupán feltétele. A dolgok. Mindig a dolgok. A technika. A berendezés. A körülmények megteremtése. Azt hiszik, az élethez kell valami, vagyon, pénz, állás, rang, ruha, ház, hír, autó, hatalom, villa, mintha e nélkül nem lenne élet, és hozzá sem lehetne fogni. Először mindig fel kell öltözködni. Mintha nem lenne tiszta pillanat, amikor az ember a fa alatt ül, még az is fölösleges, hogy időnként a szájába cseresznyét tegyen, vagy egy pohár bort, és az életen kívül nincsen semmi más, átéllel és vegyítés nélkül, nő vagy férfi és a rigó zenéje nélkül, és emlékek nélkül.

Nem élvezet. Még csak nem is gyönyör. A gondolkodók azt állítják, hogy amikor az élet ténylegesen élet, önmagával megtelik, önmagánál valamiképpen több lesz. Ami az életnél több, az életet áthatja, magasabb szubsztancia, és ez a lét. Élet csak akkor lehet és lesz önmaga, ha a lét megérinti. Nem élvezet és nem gyönyör és nem öröm és nem boldogság. Mert több, csepp abból, ami öröktől fogva van.

Kellék nélkül semmi sem érhető el, mégis a kellék és az élet között nincsen kapcsolat.

Ezért mondják, hogy az ember sok évig egzisztálhat, és egyetlen percet sem él. Valaki megteremtheti a feltételek sokaságát, vagyont, pénzt hatalmat, hírt, rangot, sőt szerezhet ízlést és tudást és képességeket. Utazhat, olvashat, járhat képtárakba és hangversenyekre.

Rettentő tevés – vevés, mialatt nem történik semmi. A feltételeknél marad. A kellékeknél, ahonnan nincs út az élethez.

Ahhoz, hogy az ember teljes értékű életet éljen, a dolgokra a kellékekre nincs szüksége.

A kellék, nem lényegtelen, de mellékes. Mindig csak futball, divat és bio mosópor. Csinálni, mindig valamit csinálni, hogy valami legyen, és nem jut szóhoz az ami van.

Végül az egész elvész abban, hogy dolgoznak, hogy pénzt keressenek, nagyobb lakás és több bútor, nagyobb kényelem és több szórakozás, még az autó, és a függöny, csillár, elutazni, és a bámulatos túltevékenység egyre több és több kívánsághoz vezet. A kellékek arzenálja minél nagyobb, az életre való éhség annál jobban nő, mert az élet meg egyre szárazabb, és az ember egyre szomjasabb. Az igényeket folyton heccelik, minden nap több a műanyag és a informatika, a laptop és a ipod. Mindig kell valami ami nélkül el sem lehet kezdeni.

Egy millenniumot lehet szórakozni anélkül, hogy az ember ténylegesen egyetlen percet éljen.

A tiszta pillanat, amit a dolgok nem zavarnak meg. Amikor az élet közvetlenül élet, és amiről nem lehet lemondani. Semmiről sem akarok tudni, csak ami fontos. „

szerző : Hamvas Béla

Komment: De vajon mennyi az a minimum ami elégséges a hogy a lét öröme megérintse mindennapjainkat? Jó magam ezt egyszerű módon fogalmaztam meg: Annyit akarj, anynit vegyél el, annyiért hajts, dolgozz, gürcölj, annyit halmozz amennyit képes vagy a világnak odaadni, ezáltal az életet a lét örömével megszentelni.

azaz : Lehetsz milliárdos is, de ne vegyél fel olyan köpenyt, aminek van zsebe…(hogy legyen hova tenned, s így megtarthass magadnak belőle egy petákot is)

“akinek van füle az hallja”(olvassa, érti, cselekszi)

Beszélgettem egy emberrel, aki foglalkozik hasonló módon szellemi dolgokkal, és megdöbbentő volt, hogy számára összeférhető dolog a nap egyik órájában bankembereknek segíteni a tömegeket kizsákmányolni, megrabolni, csalni. Míg a másik órában a szeretet és a fény magasztos képeiről csacsog. Ez ….

A botrány

Az 1920 as évek elején Leo Sesztov az első háború és néhány forradalom tanulságait alapul véve azt állította, hogy a katasztrófa, mely folyamatban van – és lassan 100 éve tart – nem tragikus, hanem botrányos.

A botrány természete, mint tudjuk, esztétikai, vagy logikai, pszichológiai, vagy szociológiai értékelés számára nem hozzáférhető. A botrány egészen más. A kategória számunkra egészen újszerű. Lehet, hogy egy bizonyos tekintetben egzisztenciális dráma-szerkezet.

Minden jel arra vall, hogy egy ideig ebben a drámai helyzetben egy eddig az emberiség által tiszteletben tartott életrend morzsolódik fel. Azért olyan kimondhatatlanul fájdalmas. Eme botrány ténye morális vagy művészi, vallásos vagy társadalmi megítélésen kívül áll.

Itt marad előttünk mint kolosszális szemérmetlen tény, amellyel nem tudunk mit kezdeni. Pillanatnyilag csak annyit látunk, hogy a botrányhős a hagyományos értékskálával nem mérhető, mert a botrányhőse nem vétkes, hanem szennyes. Ezért hiányzik belőle mindennemű nagyság. A bűnben a nagyság az, hogy megbocsátást vár, és a bűn meg is bocsátható; a botrány szemtelen, és a megbocsátást leköpi. A bűnös megtörik, a pimasz kiölti a nyelvét. Nyugaton a gengszter, keleten a terrorista, akire mindnyájan egyre inkább hasonlítani kezdünk. A múlt évszázad kezdete óta, életünk mindinkább botránnyal szövődik át, vagyis, mondjuk a világtörténet kezd botrányba fulladni.

Ebben a katasztrófában semmi szépség, semmi komolyság. A megrázó katarzis teljes hiánya. Viszont annál több benne a rafinált tisztátalan izgalom, amely nem old fel, hanem éppen ellenkezőleg, egyre szövevényesebb lesz, hogy végül a szennygödörben elnyeljen. Az életrontó erők okkult és obszcén betörése következtében új idealizmus keletkezett, ez az elaljasodás, amely két vonásáról ismerhető fel

-         először: a tisztességes ember gyenge ember, a tisztesség hipokrízis, a szent az, akinek rossz fogai vannak, és nem tud harapni. Az igazság fantazma. Becsületre hivatkozni arcátlanság. Minden tisztaság gyanús, ez az ember aki szennyesét eldugta. Aki a szennytől undorodik, az fanatikus. Játsszunk nyílt kártyákkal, legyünk trágárak és szégyentelenek. Ha valaki ezen megbotránkozik, az érett az elmegyógyintézetre. Az ember mindig ilyen volt, és a világtörténet cudarság. Ami magasnak látszott, az álnok csalók hazugsága;

-         másodszor: hódolat a pimasz és az alattomos és a ripők előtt, irigység, hogy az mer aljas lenni, csodálni azt, aki szemtelenebb, és meghunyászkodni az előtt aki brutálisabb és elvetemültebb. „ a legjobb üzlet az árulás”

Azt tudjuk, hogy ez az emberi létezés alapvető romlottságának a következménye. Ennek a romlottságnak a megnyilatkozása elsősorban nem a bűncselekmény. A bűn már durva tünet;  e pillanatban másodrendű.  A bűn nem számít győzelemre.  Itt most arról a létrontásról van szó, amely az élet győztese lett, éspedig a legnagyobb nyilvánosság beleegyezésével.

A tulajdonképpeni botrány az, hogy az élet dicsőségében részesül az, aki az életet bemocskolja.

A tény hogy ez megtörténhet, és megtörténik, az a botrány!

A korrupció győzelme a lét tisztasága fölött; ez az ami a lét eredeti koncepciójában nem volt meg, s ez az, ami teljesen emberi mű.

Minden valószínűség szerint ez a Jézus-per valódi értelme. Az istenember nem azért élt, hogy a bűnt eltüntesse, hanem hogy a létrontás elleni védelemre bennünket megtanítson. Minden szent könyv ezt teszi. A korrupt létben az elviselhetetlen a szenny hatalma a tisztaság felett.

Ami pedig ma történik: az életben való győzelemhez az út, már szinte kizárólagosan a tudatos létrontás.  Botrány, hogy az élet azoknak zsákmánya, akik bepiszkolják.

Az Evangélium azt mondja, hogy a bűn nem feltétlen létrontás; Jézus a bűnösöket magához eresztette, utcalányokkal és vámszedőkkel barátkozott. Messze túl a sabbat és a ne paráználkodj törvényein valami újat kellett itt megfogalmazni, azt, hogy az ember az életét nem akkor nyeri meg, ha a törvényt megtartja, hanem ha semmi szennyet nem érint. Ha nem él botrányban.

Az Édenkert, a Paradicsom és az Aranykor idillje az ember valódi létének ősképe, és az idillt a bűn megsebzi, de a seb a bűnbánat szenvedésében meggyógyul.

A botrány az, mely az életet feldúlja, a botrány, a ricsaj és a fajtalanság és a felfordulás, az álnokság és a ripőkség, a terror és a deportálás és a koncentrációs tábor. Ha az idillt beszennyezik és aláássák leköpdösik, és ha ez állandó magatartássá válik, és ha ez a magatartás az élet értékeihez vezető egyetlen biztos módszerré válik, ha a lét bemocskolása nélkül a mindennapi kenyér is kétségessé válik, akkor ez botrány.

A szentkönyvek gyökeres elintézést javasolnak. Azt mondják, hogy a korrupt életben való győzelemmel nem szabad törődni. Ne akarj hatalmat, hírt, vagyont. Ha tiszta kívánsz maradni, mondj le. Ha valaki győzni akar abból csak botrány lesz. A tiszta élet szenved és összetörik, hát szenvedjen és törjön össze, még mindig sokkal jobb, mint elaljasodni.

Az ember tiszta marad. Hol? A paradicsomban, vagyis a lényeges létezésben, ahogy a szentkönyv mondja, az üdvben. Ez az életben való bukás. Ez a tragikum. De ha valaki fordítva csinálja, és üdvét áldozza fel az életben való győzelemnek, az a botrány.

Az ember elképzelhetetlenül szenved. Szenved, amiért nem tud tiszta lenni.  Gyáva ahhoz, hogy valódi életet tudjon élni. Hitvány és aljas kétségbeesés, nem tragédia. Ez a botrány.

szerző -  Hamvas Béla

Voltaképpen ma már nincs is olyan ember akivel való társalgás során, ne kerülne elő a téma.

Bárhonnan is indulunk legyen az tudomány, művészet, vagy vallás a végcél ahogy Hamvas mondaná „az alapállást” megtalálni.

Oda ahol már nincs kétség, sem tan, sem vélemény, de tények sincsenek, sem adatok, sem kérdések…

Amíg nem értünk el ide, addig úton vagyunk, s bárhol is tartsunk a következő feladatunk biztosan az, hogy elengedjük épp azt amihez aktuálisan kötődünk. Ezt vagy lemondással tehetjük meg, vagy a tapasztalatra szükségünk van, és meg kell éljük. Mindkettő küzdelem.

De egy biztos, dönteni kell, és legyen az bármi is, tenni amit tenni kell, hamar.

Hiszen a cél, hogy túl legyünk a dolgon, és elengedjük. Vagy így vagy úgy. Mert az időnk egyre fogyatkozik.

Vissza kell térjünk az eredeti állapotunkba.

Ez az ami túl van a tanokon, filozófián, valláson. Ez az amit voltaképpen a “gnosztikus út”-nak neveznek.

Hamvas Béla így ír erről, némiképp saját élet-útját vázolva elénk.

„Visszatérni csak oda lehet, ahol az ember már volt.

Először az újkorból a kereszténységbe tértem vissza, anélkül, hogy az újkorral való közösséget, és nehézségeinek vállalását megtagadtam volna, anélkül, hogy hozzá hűtlenné váltam volna, hiszen méltónak találtam a gyűlöletre és az ellene való lázadásra, és soha nem vetettem meg annyira, hogy dicsérjem.

Aztán a kereszténységből a hagyományba tértem vissza, oda, ahol a kereszténység is otthon van, a héberek és hinduk, a kínaiak és az egyiptomiak, az indiánok és a görögök közé, oda, ahol a kereszténység is megszületett, ahol minden gondolat és szokás, rítus és eszme, törvény és tudás annyira hasonló, hogy felcserélhető, és mindaz, ami van, még egymáshoz egészen közel áll.

Aztán a hagyományból visszatértem az alapállásba, a fundamentumra, a status absulutusra, anélkül, hogy megtagadtam volna akár az újkort, akár a kereszténységet, akár a hagyományt, az egészet magammal hoztam és helyére visszatettem, és a létbe visszatértem anélkül, hogy az életet megtagadtam volna…

Oda, ahol semmi sem hasonló és rokon,

És nem felcserélhető, hanem Egy,

Ahol semmi sem szabálytalan, hanem normális,

Amihez képest minden egyéb

Viszonylagos és esetleges és múlandó,

Ahol az ellentétek összetartoznak,

Kint és bent ugyanaz, lent és fent szintén,

Tűz és víz egymásban van, mert

Középpont,

Egyetlen,

Lét,

Mozdulatlan és örök.

Olyanok vagyunk mint a hajótöröttek, kik a sziget belsejében lévő végsőkig felzabált gyümölcsös közepén tédelve könyörgünk megváltásért, miközben a parton a hajók jönnek – mennek, bármelyik elvinne minket. De görcsösen ragaszkodunk a gyümölcsfákhoz, A jó és a rossz tudásának fájához, mely életet ugyan nem ad, de létezés és tapasztalás kettős örömét megadja számunka.

Mi is a helyes magatartás? Ha netán körülményeink valósága némiképp a tudatunkban a felszínre szivárog ? Hamvas tiszta képet ad erről, az első Gnosztikus, azaz ismerő és tudó példáján:

Hamvas Béla – Henoch Apokalipszise – részlet

- Henoch Magatartása -

“A héber hagyomány azt mondja, hogy Henoch Matatron. Matatron, ez a különös szó, mint a már elkallódott Kabbala könyvei magyarázzák, rang. Isten után közvetlenül ő következik. Feljegyezték, amikor az Úr Henochot a lelkek fölött való teljhatalommal megbízta, az angyalok elcsodálkoztak és azt kérdezték, ugyan miféle dolog ez, hogy mi e halandó emberi lénynek szolgáljunk. Hosszú ideig az egész mitológiai túlzásnak is látszik. Csak lassan, mialatt az ember a hagyománynak egyre nagyobb területét látja be, tűnik ki, hogy az őskor kivétel nélkül minden vonala és útja kereszteződésében ott áll Henoch, a Matatron, a lelkek világának helytartója, a hierarchiák legmagasabb lépcsőjén, még az arkangyalok fölött.

Néhány lényeges mozzanat: Ádám Rariel arkangyaltól könyvet kapott. A könyv, héberül Sefer, körülbelül, mint a görög logosz, tudást és világosságot és értelmet is jelent. De mindenesetre valamit, amit bevéstek, vagyis szignatúrát. A könyvet Ádám elásta, Henoch azonban, megtalálta, s így azt, ami a paradicsomban történt, közvetlenül megismerte. De, mint Böhme mondja, az első hat pátriárka után, Ádámtól Jaredig, Henoch volt az első próféta. Az apokalipszis küszöbén, a sötét korszak kezdetén ő volt az első éber, mert próféta nem annyi, mint jós, hanem annyi, mint látó és szóló, mint őrző, phylax pneumatón, mint Platón írta. Tanúja volt az angyalok lázadásának, ő volt a követ, aki a bukott angyalok kérvényét az égben az Úrnak átadta. Az egyetlen lény, aki a halál küszöbét teljes öntudattal lépte át, amikor az Úr őt magához emelte. Ő volt az, aki a csillagokról való tudást az emberekkel megismertette. Törvényeket és szokásokat hozott. Végül, mikor a mennyben járt, ő volt az, aki a Megváltót, születése előtt, saját szemével látta.

Henoch lénye összeköti a paradicsomi emberiséget az apokaliptikus (történeti) emberiséggel és a megváltás emberiségével. És, ami a legfontosabb, Henochnak szemléletes tapasztalata volt Istenről, ténylegesen látta őt és hangját hallotta, nem jelképekben, mint Illés vagy Mózes, nem látomásokban, mint a hinduk vagy az irániak, nem a mítosz káprázatában, mint a görögök vagy az egyiptomiak, hanem személyesen és közvetlenül szemtől szemben állt és beszélt vele. Henoch megmutatja, milyen az apokalipszisben (történet) az egyetlen lehetséges magatartás, a sziklaszilárd bázis és a megtántoríthatatlan hűség és elszegődés. Henoch ezért Matatron, a világ kancellárja és Isten után közvetlenül ő következik.

Ezt a tényt ma minden erővel hangsúlyozni kell és fenn kell tartani. Ma, éppen ma, mikor, mint a Sefer Jezirah mondja, az Égnek földi megnyilatkozása nincs. A történet e pontján, ma, a válság egyre félelmetesebb szorosában, ma, Henoch magatartásán kívül más egyáltalán nincs. Az apokalipszis jelenlegi végső szakaszában mást tenni, mint amit ő tett, nem lehet és nem szabad. A megtántoríthatatlan hűség és elszegődés, a megrázhatatlan bizonyosság az Úrban, ma úgy mondanák, hogy az igazság szellemében, ébernek lenni, ahogy a keresztény vallás mondja, hinni, mert a hit hűség is, pistis, ahogy a görögök, fides, ahogy a latinok írták. Légy hű. Légy éber. Keresd meg azt a könyvet, amit Ádám elásott. A könyv, héberül Sefer, tudást és világosságot és értelmet is jelent. Az apokalipszisben, a mélyponthoz egészen közel, a várható ítélet előestéjén, ma Henoch magatartásán kívül más bizonyosság nincs.

Igen, aki a hagyományt olvassa, egészen elcsodálkozik. Henoch, akinek könyvét a régebbi farizeusok az ószövetségből oly észrevétlenül kicenzúrázták, hogy tőlük még a maiak is tanulhatnának, Henoch az őskor minden lényeges mozzanatával vonatkozásban áll. Az egyik feljegyzés azt mondja, hogy benne Ádámnak első lelke kelt életre, az a lélek, aki Ádám a bűnbeesés előtt volt. Mikor megkérdezték tőle, mi a neve, azt válaszolta: Hetven nevem van, de a király engem csak kamasznak hív. Kamasz. Gyermeki fiú. Ephébos, mint Platón a Phaidrosban írta. Henoch az Úr kamasza. Ez a tündöklő kölyök, akiről a Megváltó később azt mondta, hogy jaj annak, aki nem tud olyan lenni, mint ő.

Henoch tudta, mit jelent a sötét nemzedékben élni. Az istentelenek között, az emiták, vagyis a borzasztók, a rephaiták, vagyis a gigászok, a giborim, vagyis a hatalmaskodók, a samsuniták, vagyis a zűrzavarosak, az anaguidák, vagyis a szörnyek, az avidák, vagyis a visszájára fordítottak, a nephilim, vagyis a megrontók között. Elárulták a fényt, írja a hagyomány. Henoch az árulókat és a törtetőket nem gyűlölte. Az Úrral szövetségben állt. Nem gyűlöl. De aki nincs vele, ellene van. Az egyetlen mód az elátkozottak között élni. Nem gyűlölni. Az Úrral szövetségben állni. Az Úr felvitte őt az Arahath-ba, a legmagasabb mennybe, hogy a vízözön nemzedéke ellen tanúskodjék. Megnyitotta neki a bölcsesség háromszázezer kapuját, az ész, az okosság, az élet, a béke, a hatalom, a bátorság, a kellem, a tanítás, a könyörület, az alázat, az istenfélelem háromszázezer kapuját. Adott neki hetvenkét szárnyat és háromszázhatvanötszörös áldással adott neki háromszázhatvanöt szemet, mindegyik, mint a nap; olyan székbe ültette, amely az ő trónusához hasonló, megkoronázta, testének húsát élő tűzzé változtatta és olyan volt, mint a fáklya és mint a villám és, mint az egyik könyv írja: az emberek nem mertek reánézni, mert arcáról az isteni rettenet sugárzott és aki látta, meghalt. Az Úr így szólt: Neveim közül hetvenet kivettem és neki adtam – palotám előtt ül és ítéletet tart az égi seregek fölött – a parancsokat a nyelveknek ő osztja el – neki adtam a huszonkét pecsétet, amelyek mindegyikét ujjammal jelöltem meg s ezek a bélyegek azok, amelyek az Ég minden törvényét lezárják. És végül ismét és újra, ő volt a kamasz, az Úr kamasza, a hajnal és a harmat gyermeke, mint Böhme mondja, a paradicsomi lélek, és jaj annak, aki nem tud hozzá hasonló lenni.

Mi volt az a bűn, amit a lázadó angyalok elkövettek és mi volt az a sötét tudás, amire az özönvíz emberiségét a bukott angyalok megtanították? – igen, Baader szerint már nem tudjuk, mert nem tudjuk elkövetni. Valami borzalom történt, amitől Henoch minden szava reszket. Nem kell azt hinni, hogy ez a borzalom az özönvíz fenekén nyomtalanul eltűnt. Talán létünkbe észrevétlenül beleépült és azért nem tudunk róla, mert állandóan elkövetjük. Az özönvíz előtt élt emberiség sötétsége a maiénál mindenesetre kisebb volt. Az Antikrisztus korszakában, mi, ma, mélyebbre merültünk. Henoch helyzete a mienknél könnyebb volt. Nemtelen hitvány fiak, mondja Jeremiás, mi az oka, hogy mennél inkább ostorozlak, annál inkább növelitek a bűnt? Talpától fogva tetejéig nincsen e testben épség, mindenestül seb, daganat, kelevény siess a dúlásra, siess a prédára! Az Apokalipszis pedig így: és az Antikrisztusnak adatott hatalom minden törzs, nép, nyelv és nemzet fölött – és meg fog alázkodni előtte a föld minden lakója, akinek neve nincs beírva a megölt Bárány életkönyvébe. Adatott neki felsőbb hatalom – kai edothe auto exousia. Siess a dúlásra, siess a prédára. Henoch csak Azazelt ismerte, és a lázadó angyalokat, a szörnyeket és a gigászokat és a visszájára fordítottakat, de nem ismerte az Antikrisztust és azokat az embereket, akik “összerágták nyelvüket a fájdalomtól, de azért nem tértek meg”. Ou metanoésan. Az ember kínjában melléről a szőrt kitépné, mikor a becsapottak milliárdjait látja, az árulást és az erőszakot, a hazugságot és a gyűlöletet és a dühöngőket és az orgyilkosokat és a ripőköket és a mérgezőket és a nyelvöltögetőket és az elvetemültség és a szenny és a gyalázat és a káromlás és a törvényesített és a megzenésített embernyúzás emberiségét. Siess a dúlásra, siess a prédára! Nyelvüket a fájdalomtól összerágták, de nem tértek meg. Ou metanoésan. Ó, Henoch helyzete igazán könnyebb volt. De ma sincs más mód, mint helytállni, ahogy Henoch tette, Henoch, aki az Úr kamasza volt, nincs más mód, nem gyűlölni, hanem szövetségben állni az Úrral. Ez a kamaszság, ez a hűség, a hit, pistis, ahogy a görögök, fides, ahogy a latinok írták. Ez a megrázhatatlan bizonyosság. Ma, amikor az Égnek nincsen földi megnyilatkozása. Ma, amikor az egész emberiség egyetlen mozgatója, hogy siess a dúlásra, siess a prédára. Amikor az emberek nyelvüket összerágták a fájdalomtól, de nem tértek meg. Ou metanoésan. Tehetsz valamit? Feltéve, ha a földön a legfelsőbb teljhatalmat kezedbe kapnád, akkor is tehetetlen maradnál. Ha melledről a szőrt kínodban kitépnéd, akkor se tudnál tenni semmit. Nem tudnád őket észre téríteni. Nem tértek meg. Ou metanoésan. Nyelvüket a fájdalomtól összerágják és elviselnek árulást és erőszakot és nyúzást és éhséget és háborút és rugdalást és hazugságot és ripőkséget és leköpdösést és nem térnek észre. Tovább nyüzsögnek. Siess a dúlásra, siess a prédára. Az Antikrisztusnak felsőbb hatalom adatott – kai edothe auto exousia. Ki vagyunk neki adva. S ebben a helyzetben nincs más mód megállni, mint azt az isteni kölyök tette, az Úr kamasza, a hajnal és a harmat gyermeke, nincs más mód, mint nem gyűlölni, de az Úrral megrendíthetetlen szövetségben állni, ma, a várható ítélethez egészen közel, Henoch magatartásán kívül más bizonyosság nincs.”

Hamvas Bela – Karneval – reszlet_A rabsag

Valaki ül.
Közelebbről: ketten vannak, egymásnak háttal.
Egy férfi és egy nő. Háttal egymásnak, össze vannak nőve.

Fel akarnak állni, nem tudnak.
Fejüket forgatják, hogy egymást lássák, de a fejük is össze van nőve.
A két arc egymást sohasem láthatja. Soha egymással szembe nem nézhetnek.
Kínlódó arc. A nő nyöszörög. Ott hever, a fejét forgatja, hogy a másikat lássa.
Szenvednek, nem látják egymást. Szeretik egymást?
Nem szeretik egymást. Nem szerelem.

Akihez hozzáragadsz, azt nem szereted.
Élősdije és rablója vagy. Csak azt szereted akit eleresztesz.
Ha szeretsz szabaddá teszel. Csak azok szeretnek, akik szabadon egyesülnek.
Ezek ájultak.
Ha hozzátapadsz, akkor foglya vagy, és vérét szívod.
El kell eresztened, hogy szerethesd.
Csak vonaglanak az út mellett. Össze vannak nőve.
És egymástól mégis fényévnyi távolságra vannak.

Azt hiszik, ha összeragadnak, egyesülnek.
Egyiknek sincs szíve, hogy a másikat felszabadítsa. Nem szereti.
Nincs szíve, hogy önmagát felszabadítsa. Önmagát sem szereti.
Csak mohó, és úgy bánik magával, mint elkényeztetett kölykével.
Évszázadok óta össze vannak nőve.

Minden reggel, mikor a nap a látóhatár szélét megérinti, kettéválnak,
és mindegyik szabad.
De egy perc sem múlik el, és újra összenőnek, és mindig úgy, hogy egymást nem látják. Évszázadok óta minden nap szabadok, és minden nap megajándékozhatnák egymást a szabadságukkal, hogy egymást szeressék.
De az ájulat bennük nagyobb. Az őrület. A rabság.
Szerelem csak önkéntes egyesülésből lehet.

Hazug mámor ez, évszázadok óta hazug.
Lehet segíteni rajtuk?
Holnap reggel, ha a nap felkel, újra elválnak. Ha már eléggé szeretik egymást ahhoz, hogy nem ragadnak össze, egymást újra látni fogják.
Hallod?
Szeresd.
Holnap reggel, ha a nap felkel.

Istent sem lehet ájultan szeretni!
Nem tűri sem a parazitákat, sem a rabokat.
Azért adott mindenkinek szabad önrendelkezést.
Mit kezdjen egy őrülttel, aki benne részegséget keres?

Ez az amibe nem lehet beleegyezni. Ez az, amiért szégyelleném magam, ha itt egyetlen pillanatra is boldog tudnék lenni.
Itt kell élni égő arccal, az igazságtalanságnak kiszolgáltatva, és az igazságtól elhagyatva. Látni, hogy a gézengúzok, elkövetik véres csínyeiket, és bántódásuk sem esik. A ripők hatalmaskodik, és senki sem fog rá lesújtani. A többi pedig nyomoroghat, és üldözhetik, pedig az édes élet javaira mindenki egyformán áhítozik.
Az egész földre kiterjedő törvény alapját vetették meg hazugságból és gaztettekből, és az egész emberiség nyöszörög bele, de nem történik semmi. ? Engedélyt adott a romlásra. Itt kell élni az igazságtalanságnak kiszolgáltatva, és az igazságtól elhagyatva.
Az igazságnak nincsenek sanszai. Az emberért, aki az igazságot ügyévé tette, úját sem mozdítja meg. De ha nagy a veszély, siet a megmentő. Mikor az igazság fölött való kétségbeesés már ? már lázadássá válik, azt kell mondani: ha el is hagy, én nem hagyom el. Kell, és ez alól nincs kivétel. Hagyj el, én nem hagylak el, és hűségem a tiéd.
Az első mindenesetre tudni. Az ember ne áltassa magát azzal, hogy mert a maga számára igazságot méltóbbnak találja, kellemesebb életre szerzett jogot.
A fontos pedig: legyen bármennyire elhagyatva, tekintet nélkül arra, hogy az igazság vállal vagy sem, segít vagy sem, én vállalom és hű vagyok és maradok.
Elhagy? Lehet. Én nem hagyom el. Hűségem az övé. Saját elhatározásomból, és minden viszonzásra való várakozás és igény nélkül, hűségem az övé.

A legelső az elhagyatottságról való tudás. Aki ezt nem tudja, legfeljebb vallásos. Üres reménykedés a jelenlétben, amely nincs.
A második az elhagyatottságban nem kétségbeesni, hanem annak ellenére, hogy az igazság cserbenhagyott, hűségesnek maradni.

Amíg az ember lázad, és az igazság segítségét várja, és mivel a segítség nem érkezik, elhagyatva kétségbeesésben él, addig létének középpontja nincs önmagában. Ez az ájultság egy neme, és az ájultság mindig rossz, akkor is ha az igazságban ájult.
Nem ájultnak lenni, a legkevésbé Istenben. Ha ki tudom mondani, hogy hűségem az övé, autonómiámat visszanyertem. Már nem várom hogy ő szeressen, én szeretem őt. Már nem ő felel értem, én felelek érte. Önmagamat engem megillető örök helyemre visszatettem, az igazság ájulatából magamat kivontam, és létem központjába visszaléptem. Ha az igazság el is hagy, az ő dolga; az én dolgom, hogy nem hagyom el, és hozzá hű maradok. Befolyás nélkül, és függetlenül, és szabadon, privilégium és jutalom remény nélkül, saját elhatározásomból.

Ami azt én már nem is különös, hanem magától értetődik, hogy amikor elhagyatottságomról tudomást szereztem, és önmagamat létem középpontjába visszahelyezve hűségemet esküvel megerősítettem, az elhagyottság homálya oszlani kezdett. Az éjszakában dereng valami lét, nem szólal meg, de már tudom, ha el is hagyott valami nyomós oknál fogva, mégis van. Ha az igazság eltávolodott tőle, és ezt felismerte, az ember egyetlen esélye és védelme, hogy hű marad.

by Hamvas Béla

A Mahájána buddhizmus boddhiszattvának nevez egy embert, aki az akarat és az érzelem megszabadítását másodrendű kérdésnek tekinti. A Boddhiszattva neve idegen, az ember maga nem az, mert a hiteles életrendet a kereszténység első korszakában is ez az ember képviselte. A tettek és az emóciók alig számítanak. Egy a fontos, a világ normális alapállapotát helyreállítani. Enélkül egyetlen lépést sem lehet tenni. Ha valaki a primordiális  magatartásról (szeretet) tudomást szerzett, ezt magában éberen kell tartania. Éspedig az ember megszabadultságának fokára való tekintet nélkül.

-Tegyük egymás mellé azt, hogy a megfelelő magatartás a szeretet, és ma egyetemlegesen az emberiség a létért való küzdelem gondolatára épít. Az értemnek micsoda eszeveszett sötétsége!

A Boddhiszattvának egy kötelessége van miután felébredt: az ember normalitásáról szóló tudást ébren kell tartania. Tekintet nélkül, hogy ő maga a megszabadulásnak milyen fokozatát realizálta. A Boddhiszattva fogadalmat tesz, ha a teljes megszabadulást el is éri, az üdvöt visszautasítja, és az életbe mindaddig visszatér, a szenvedést, a bukást, az összetörést, a halált vállalja, csak azért, hogy az értelem világosságát fenntartsa. Nem jótettek, nem könyörület, nem részvét.

Ez az ember a maga szentségével semmit sem törődik, és a megszabadulásban utolsónak akar maradni. Az eredeti istenhasonlóságot az egész létben helyre akarja állítani, mielőtt ő maga Istenhez visszatér. A Boddhiszattva az európai értelemben vett szenttől távol áll, már csak azért is, mert a Boddhiszattva nem vallásos rang és kategória, és nem kivétel, és nem egyetlen történeti életre szól, hanem metafizikai magatartás, minden életemre, (egész létezésemre) és minden emberre érvényes és kötelező életrend.

Amit a magam részéről össze nem egyeztethetőnek találok:

A szent élet, vagyis az üdv-szenvedély egyéni teljesítménye, vagy a mindenkire érvényes, egyetlen értelmes, normális életrend megvalósítása.
- Ez a kettő nem fér össze.
A szent nem univerzális, hanem individuális életmegoldás, és ezért nem az értelem és a rend, hanem csupán a magasrendűség körébe tartozik. Mindig egyszeri tehetséghez kötött, mindig kivétel. Nem értelmes, csupán nagy.
A normális ember az egyetemes rendben helyezkedik el, tehetségre szüksége nincs, bárki által felvehető és élhető, nem magasrendű, nem egyéni, nem egyszeri, nem kivétel, hanem általános és szabályos.

Nem hiszek másban mint a világosságban. Azt a gondolatot, hogy az egyedüli helyes életrend a szereteté, csak azért fogadom el, mert ez az egyedül értelmes. Ami ezen kívül van az nonsens, vagy hétköznapibb szóval élve : OSTOBA.

Hamvas Béla nyomán