Az emlékek furcsa dolgok élőlények.
Minden megteremtett gondolat megmarad, élnek bennünk, körülöttünk…
Írások, versek kéziratai pedig elpusztíthatatlanok, ezt tudjuk a Mester és Margarítából (Mihail Bulgakov)
Egy verseskönyvecske került ma a kezembe, melyet legkedvesebb barátommal Kowával írtunk, barátainknak karácsonyi ajándék gyanánt. húsznál alig több zöldelő tavaszt láttunk még ekkor mindketten, még is olyan mélységekből érkeztek a gondolatok, melyek ma is ámulattal töltenek el. Nyilvánvaló, hogy a szeméyiség és a lélek nem egy. Az egyik halandó, a másik évezredek óta járja az útját, és tanítja a kis embergyermeket feladatára. Persze amíg az hagyja magát, aztán felnő és már csak az ostoba rögeszméit hajkurássza 🙂
Talán majd még felkerül több gyönygszem is ebből a kincset érő kötetből.
Most legyen azon versek egyike, mely erőt ad és inspirál most is ahogy olvasom.
A Napisten
Ha gondok űzik
napjaid fényét
zord vidékre el,
Akkor eljött az idő!
Most látnod
döntened és cselekedned kell!
Halasztásnak,
borús sötétben helye nincs.
Hisz ott van
körülötted minden dolog,
ami fénylik, ami kincs.
A sűrű ködöt, mi nehezíti az éjt,
oszlatja a hajnal sugara.
A Napisten, ki eljő újra!
Rendet tesz teremtő szava.
Hinned csak neked kell,
hogy lelked békére találjon…
Túl a szerelmen,
Túl az életen,
Túl a magányon.
