Barbelo Blog - egy hétköznapi rózsakeresztes blogja

A rátermettek köréből, nincs igazolt távolmaradás

A legszebb mese FF / Nő témában

A legszebb mese FF / Nő témában

Balázs Béla: A három hűséges királyleány

A legifjabbik királyleánynak

Leborulok

Ganesa előtt, aki a gátaknak és gátlásoknak istene. Vinayaka ő, az elefántarcú úr, kinek kosár-fülei a szélben csapkodnak mint a győzelem zászlói. Ganesa ő, kinek hosszú sugár ormánya kőfalon keresztül hat és páncélos mellen át és leér a lélek fenekéig. Leborulok előtte, hogy mesémnek gátat ne vessen és megakadás nélkül végigmondhassam, nehogy születetlen maradjanak azok a lelkek, melyek mesémben fognak megszületni. Azokért imádkozom és áldozom és Ganesa előtt

Leborulok.

Élt egyszer Kandrapura városában egy Suryakanta nevű hatalmas király, aki három főtulajdonsága által olyan volt a férfiak között, mint a kövek között az adamant: tündöklő, tiszta és kemény. Tündöklő szépsége minden asszonyt szíven harapott, mint a kobra. Bűntelen tisztasága ember feletti erőt adott neki. De keménysége volt a legnagyobb. Lelkének fája előbbi életekben gyökeredzett és ezért mozdíthatatlan virágokként termettek rajta tettek és szavak, melyek ezer év óta készen voltak. Suryakanta király csak hullatta őket, de rajtuk nem változtathatott.

Suryakanta király utálta a szavakat és minden kérdésre tettel felelt. A könyörgők és kérelmezők felett némán nézett el mozdulatlan arccal, de mire hazatértek kérésük teljesítve volt. Suryakanta király úgy állt az emberek között, mint az erdő tétova hajlongó növényei között a merev isten szobor, melyben a szellem ércbörtönbe zárva örök időkre egyforma és mozdulatlan.

Egyszer Suryakanta király magához hívatta feleségét a büszke Balapanditát. Mikor Balapandita a terembe lépett azon halk remegés futott végig, mint a füves réten, ha a felkelő hold reálehel. Mert Balapandita szépségében a hold gömbölyűsége, futóinda hajlása, fű remegése, levél könnyűsége, elefántormány vékonyulása, méhek rajzása és a papagáj melle lágysága egyesültek mint egymást rég kereső szerelmesek.

– Mért hívattál Uram, Suryakanta király – kérdezte Balapandita.

De Suryakanta nem felelt, hanem odalépett a szépcsípőjűhöz és homlokon csókolta olyan jeleket téve mint a búcsúzó.

– Uram Suryakanta – szólt Balapandita akkor – homlokon csókolsz és olyan jeleket teszel mint a búcsúzók. Vajon búcsúzni akarsz-e tőlem te férfitigris?

Suryakanta nem felelt, hanem első miniszteréhez és ifjúságának társához fordult, mondván: – Razakosa készülj útra. De kíséret ne kövessen és fullajtárok előttünk ne fussanak.

E szavakból Balapandita és Razakosa megértették, hogy Suryakanta király az erdőbe indul valamely szent liget látogatására, hogy áldozattal, fürdéssel és meditációval tisztítsa lelkét és erejét növelje.

Akkor Balapandita hangjára nedves fátyolt borított a fájdalom és így szólt: – Isten veled Suryakanta. Bizony visszajöttöd, úgy várom mint halott az újraszületést. Megfestetem képedet, hogy a hold világítson lelkemre míg napja visszatér.

De Suryakanta király nem felelt, hanem néma ajkkal és beszélő szemmel nézte feleségét, akit a hűség szekrényének neveztek, aztán elindult a palota kapuja felé. Őt pedig követte Razakosa első minisztere és ifjúságának társa.

Mikor már mélyen jártak az erdőben, ahol a Kadamba fa illatától megdühödött pézsmaszarvasok túrják magukat a sziromhullató jázminbokrokon keresztül, Suryakanta király hirtelen megállt.

– Mit láttál uram? – kérdezte Razakosa.

Suryakanta király akkor lehajolt és mikor megint kiegyenesedett jobb kezével egy nagy fekete kígyó torkát fogta, balkezével pedig egy kis nyulat, melyet a kígyó szájából vett ki. Azután mind a kettőt eldobta és tovább akart menni. Hanem akkor a fekete kígyó felágaskodott előtte és így szólt.

– Mért tetted ezt velem Suryakanta király? Nekem a nyulat istenek rendelték táplálékomul és ez a falat, melyet most szájamból kivettél éhhalálom elől volt utolsó menekvésem. Mert tudd meg óh Suryakanta király, hogy harminc napja nem ettem és a halál sarka van fejemen. Tudsz e nekem más táplálékot adni a nyúl helyett?

Suryakanta király mozdulatlan arccal nézte a fekete kígyót és nem felelt, hanem kihúzta tőrét és izmos barna karjából kanyarított egy darabot és azt odadobta a kígyó elé. Hanem a kígyó nem nyúlt utána.

– Meghalt – mondta Razakosa. – Nem tudta, hogy segíteni akarsz rajta, hát eleresztette életét, mert nem tudta mire várjon még tovább szenvedve.

Suryakanta király mozdulatlan arccal nézte a hosszú, fekete hullát. Lelkét oly kevéssé illette a halál, mint a vad elefántot az erdei levél, mely ráncos hátára hull.

Éppen át akart lépni rajta, hogy tovább menjen, mikor hirtelen megjelent előtte Ganesa az elefántarcú isten. Óriás fülein átizzott a nap, hogy tüzes korállbokrokként piroslottak benne az erek. Rózsaszín sugár ormányát táncban emelte és így szólt:

– Suryakanta öltél.

Suryakanta mozdulatlan szemmel nézett Ganesa kis szemeibe és így felelt. – Az istenek öltek, akik természetemet úgy termelték, hogy utáljam a szavakat és tettekkel beszéljek. Lelkem virága előbbi életekben gyökeredzik és sem mozdulni, sem változni nem tud.

Akkor Ganesa nevetett: – Ha lelked sem mozdulni, sem változni nem tud, hát majd letépem száráról, hogy mozduljon és keménysége miatt többé gyilkosságba ne essék.

Ezt mondta nevetve Ganesa és rózsaszín hosszú sugár ormányával belenyúlt Suryakanta mellébe és lelke virágát letépte száráról, aztán eltűnt. A király melléhez kapott mintha nyíl fúrta volna át és felkiáltott: – Oh jaj nekem!

Akkor Razakosa kiejtette kezéből íját, mert soha senki még Suryakanta király jajszavát nem hallotta.

– Uram Suryakanta – kérdezte halkan, mint aki a felelettől fél és álomnak szeretné hinni önmagát. – Uram, mi baj ért?

Suryakanta ijedten fordította fejét Razakosa felé és mélyen elpirult.

– Oh kedves Razakosa – mondta szégyenlősen mosolyogva, – nagyon fáj sebem, melyet ama kígyó miatt a karomba vágtam.

Akkor Razakosa kiejtette kezéből tegzét és szemét némán lesütötte, mert Suryakanta olyat mondott, amit közönséges ksatriának sem szabad, nemhogy királynak.

– Elejtetted íjad és tegzed, kedves Razakosa – mondta Suryakanta és felemelte sietséggel, mint valami hízelgő szolga. – Mért sütöd le a szemed Razakosa és mért sápadsz el? Talán bizony rajtam látsz valami változást? Oh milyen változás eshetnék rajtam?…

Suryakanta szapora szavainak csörgése úgy hullott Razakosa fülébe, mint egy összetört drága edény cserepeinek csörömpölése.

– Legyünk vidámak – mondta Suryakanta – és siessünk feleségemhez Balapanditához, mert szemem és karom úgy kívánják Balapanditát, hogy leválnak testemről és hozzá repülnek ha nem sietek.

– Uram Suryakanta király – mondta Razakosa – a szent liget látogatására indultunk, hogy áldozzunk az isteneknek.

Suryakanta elváltozott arca, mint az ijedt gyermeké olyan lett. Igazán azért indultunk? Jó nem bánom. Akkor siessünk a szent ligetbe.

Alig haladtak néhány lépést, Suryakanta király hirtelen visszafordult és így szólt: – A büszke Balapandita arcképem előtt ül és vár. Gondolatai lábam köré hurkolódnak és nem eresztenek tovább. Kedves Razakosa kérlek ez egyszer mégis térjünk inkább vissza.

Akkor Razakosa hangos sírással feljajdult: Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled!

Suryakanta elváltozott szeme hunyorgatva nézett, mint egy gyáva koldusé.

– Mért jajgatsz Razakosa? Talán valami változás esett rajtam? Miféle változás eshetnék rajtam holott én vagyok Suryakanta király, férfiak közt olyan, mint a kövek közt az adamant. Én vagyok a mozdíthatatlan Suryakanta…

Tovább nem beszélt a király, hanem arca elé csapta kezeit és hangosan felzokogott: – Oh Razakosa, ifjúságomnak társa, nem vagyok én többé Suryakanta, sem adamant a férfiak között!…

– Uram – felelte Razakosa, kinek szeméből Suryakanta könnyei előhívták testvéreiket, mint ahogy egy felbukkanó hangya előhívja mind a többit. – Uram ez Ganesa büntetése a kígyóért. Letépte lelked virágát száráról és most mint szakasztott lótusz hullámos tavon inog és hánykódik, részeg táncosként, bizonytalanul.

– Jaj, jaj Razakosa, segíts rajtam kedves Razakosa! Fogd meg lelkemnek lelkét, hogy megint állandó legyen. Szólítsd nevén, hogy horgonya legyen a név. Oh mond elő nekem, hogy ki vagyok, hogy azt kövessem mint vezetőjét a vak.

– Nem tudom, hogy ki vagy Suryakanta király.

– Nem-é? Hiszen miniszterem vagy és ifjúságomnak társa?

– Ifjúságodnak társa vagyok Suryakanta: férfi-barát. Tudom szavaidat és tetteidet tudom. Téged nem tudlak.

– Mért szerettél hát engem, jaj!

– Szavakért és tettekért szeret a barát Suryakanta király. Szavak és tettek mögé asszony tud szeretni.

– Óh büszke Balapandita, hűség szekrénye! – így kiáltott fel akkor Suryakanta. – Arcképem előtt ülsz és vársz rám és szemedben őrzöd régi arcomat. Szemedből fogom azt elővenni, hogy újra magamra öltsem. Oh gyerünk Razakosa, siessünk Balapanditához.

Akkor Suryakanta király elindult hazafelé az erdőn, őt pedig követte első minisztere és ifjúságának társa. De ha Razakosa nem tudta volna, hogy ki lépked előtte az erdei ösvényen, járásáról rá nem ismert volna Suryakanta királyra. Mert aki még tegnap úgy járt, mint a vad elefánt a tango bozótban, az máma úgy járt, mint az újon vedlett kígyó, amely bőrét féltve kanyarogva kerül minden kavicsot. És aki tegnap úgy haladt célja felé, mint Krisna kilőtt nyila, az tétovázva meg-megállt most, jobbra-balra nézve, mint a szerelmes asszony, aki először szökik kedveséhez és lábpereceinek csörgése riasztja az éji csendben.

– Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled?

Már esteledett, mikor a palota elé értek. Már a nap ura vándorútja végén betért az alkony bíbor palotájába és onnan is kiűzetvén a tengerbe vetette magát. Már a hold ezüst vize csurgott le a palota malachit lépcsőin és a táncoló pávák kapkodták lábukat, hogy meg ne ázzék. Már minden fáklya kialudt csak a legbelső szobában égett egy illatozó lámpa, mint a sötét palotának világító szíve.

Balapandita virrasztott Suryakanta király arcképe előtt.

Mikor a király remegő kézzel félrehúzta a függönyt és a szobába lépett volna, a büszke Balapandita felugrott az oroszlánlábú párnáról.

– Ki vagy te és hogy mersz a királynő szobájába lépni? Kiáltotta hátraszegett fejjel haragosan.

– Suryakanta vagyok, a férjed. Nem ismersz?

– Szemtelen csaló te? Suryakanta hangja olyan, mint a bagzó tigrisé. De a te hangod, mint a herélt szolgáké úgy remeg.

Akkor a király egy lépéssel közelebb lépett a lámpához és így szólt: – Oh szépcsípőjű Balapandita ismerj meg, mert én vagyok a férjed Suryakanta király.

Akkor Balapandita egy lépést hátralépett és így szólt: – Suryakanta arca, mint a Himalája sziklája kemény és mozdulatlan, a te arcod puha és változó, mint a színészeké. Jaj!

– Balapandita, Balapandita ismerj meg! Én vagyok Suryakanta.

– Suryakanta király ma elindult az erdőre vezekelni és Suryakanta szándékát soha meg nem másítja. Jaj!

– Óh Balapandita visszatértem hozzád, mert vágyódtam utánad.

– Suryakanta a cél, a mozdulatlan és végső. Nekem kell ő hozzá mennem. Ó nem jön én hozzám soha. Jaj!

– Eljöttem hozzád, hogy támaszd meg gyökereszakadt ingó lelkemet.

– Jaj Suryakanta a szikla, melyhez az én lelkem ingó hajóját kötöttem.

Akkor a király még egy lépéssel közelebb lépett az illatozó lámpához és így szólt: – Oh Balapandita nézz rám, nézzed a királyi ékszereket mellemen. Én vagyok a férjed Suryakanta.

Akkor Balapandita még egy lépést hátralépett és így szólt: – Ha te Suryakanta nevét és királyi ékszereit viseled, akkor Suryakanta helyére léptél ebben az életben és Suryakanta király, a férfitigris, az én férjem meghalt.

Ezt mondta Balapandita és büszke arcát kezeinek lótusza mögé rejtve sírt.

– Oh Balapandita, jaj nekem! Téged a hűség szekrényének hívnak és szerelmed állandóságában volt ingó lelkem bizodalma!

Akkor Balapandita büszkén kiegyenesedett:

– Bizony holtomig hű maradok Suryakantához, kinek szívemet adtam, Suryakantához, ki a férfiak közt olyan volt, mint a kövek közt az adamant, de meghalt. Suryakantához, akit ez az arckép ábrázol, aki Indrától kapta méltóságát, a tűztől hevét, Jamatól haragját és Ramatól az állhatatosságot, de meghalt. Bizony hű maradok hozzá és el nem hagyom emlékét valakiért, akinek arca mint a színészeké, hangja mint a herélt szolgáké, viselkedése mint a terhes asszonyoké, olyan.

Ezt mondván, félrehúzta az ajtó arannyal hímzett függönyét és kikiáltott: – Óh Cseti, kedves cselédem ébredj. Fehér ruhát hozz nekem és szezám magvakat készíts vízzel és puha darbha-füvet.

Akkor Cseti megjelent az arany függöny nyílásában és álomtól tágult szemekkel nézett a szobába és halkan szólt mint a ki fél, hogy vélt álmából önmagát felébreszti: – Oh büszke Balapandita a fehér ruha özvegyek ruhája és szezám magvak puha darbha fűvel halotti áldozat. Miért kívánod mindezt, óh királynőm, mikor ott látom a férfit, kinek mellén a királyi ékszerek csillognak?

– A királyi ékszereket hordja még a test, de a lelket belőle kitépte Yama, a halál ura kötélhurokkal maga után húzván. Szólítsd szolgáimat, kik atyám házából jöttek velem, hogy engem hozzá visszavigyenek. Atyám készítsen máglyát számomra, hogy a tűz füstjével szállhassak a meghalt Suryakanta után, akihez a halálba is hű maradok.

Ezt mondván, Balapandita arcát kezeinek lótusza mögé rejtette és sírva kiment a teremből.

Akkor Suryakanta király egyedül maradt az arcképpel, melyen a lámpa piros fénye lobogott. És Suryakanta gyáván sandított a képre, mint ahogy a büszke Balapandita szemébe nézett és így szólt: – Hát te mért maradtál itt rajtam csúfolódni? Menj csak, menj a hűtlen Balapandita után. Cinkosok vagytok és engem elárultatok. Mért volnál te szebb, mint én? Te majom, te! Vajon mért nézel itt parancsolva körül pillantásod dorongját suhogtatván mindenki felett? Hát ki itt a király: én-e vagy te?!

Akkor nekirontott a képnek és darabokra tépte.

– Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled!

A király ijedten és szégyenkezve fordult meg e sóhajtást hallván és megpillantotta Razakosát, ifjúságának társát. Akkor sírva fakadt és így szólt: – Óh Razakosa, jaj nekem, a hűség szekrénye eltörött és a hűtlenség szilánkjai megvéreztek engem.

– Bizony nem törött el Balapandita hűsége, uram. Erős sziklatorony az, mely emlékedet őrzi. De érckapui előtted becsukódtak.

– Jaj nekem, Razakosa, ha már a hűség is elhagy engem. Te is el fogsz hagyni akkor Razakosa. Miért is nem mentél mindjárt Balapandita után.

– Ő elment az eltűnt férfi után. Én itt maradtam, mert a király itt maradt.

– Óh hűtlen hűségek! Nincs hát szerelem, mely bujkáló lelkemet nyomon követné, mint antilopot az éhes leopárd?

– Hadikocsidba két fehér lovat fogass be Suryakanta király és induljunk el együtt az erdőn keresztül és a kék tengerek határai közt addig meg se álljunk, míg olyan asszonyt nem találsz, kinek szerelme bujkáló lelkedet nyomon kövesse, mint antilopot az éhes leopárd. Mert bizony elveszett lelked-lelkét más meg nem találhatja, hanem csak asszony és annak szerelme lehet megállító horgonyod.

Akkor Suryakanta két fehér lovat fogatott be hadi kocsijába és mivel járatos volt a lótudományban, kezébe kapta a gyeplőt. Hanem a lovak faroltak és kiléptek a hámból.

– Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled – sóhajtott fel Razakosa és kivette a gyeplőt a király kezéből.

Nemsokára az erdő illata összecsapott fejük felett, mint ahogy régebbi emlékek hullámai elborítják a közéjük hullott új emléket.

Már mélyen jártak az erdőben, ahol a kadambafák illatától megdühödött pézsmaszarvasok túrják magukat sziromhullató jázminbokrokon keresztül, mikor egyszer Suryakanta és Razakosa nagyon megéheztek.

– Uram – mondta akkor Razakosa – csapjuk ki a lovakat a fűre, mi is induljunk gyümölcsöt és gyökereket keresni a magunk számára.

Elindultak hát a kadamba és banianfák sűrűjében. Egyszer csak Suryakanta király feje egy meleg fejhez ütődött. Ijedten ugrott hátra, mert azt hitte, hogy valamely fekete párduc lógatja le magát az ágról. Akkor látta, hogy egy vezeklő brahmin csügg a fán fejjel lefelé, térde hajlásával fogván az ágat úgy vezekel.

– Ki az, aki vezeklésemet zavarja – szólalt meg a lógó brahmin.

– Óh, szent aszkéta – felelt Suryakanta remegve – bocsáss meg, hogy vezeklésedet zavartam. Bizonyára az istenek vezették erre utamat, hogy beléd ütődjem, mint sorsom harangjába, hogy megszólalj és életem titkát előttem megnyilvánítsad.

– Mit kívánsz?

Akkor Suryakanta mélyen elpirult és dadogva mondta: – Óh szent aszkéta, mondd meg… mondd meg nekem merre találhatnék jó bethel-leveleket vagy gyümölcsöt vagy gyökeret éhségem csillapítására.

– Mit kívánsz? – kérdezte újra a Brahmin hangosan.

Hanem Suryakanta még jobban elpirult és hallgatott. Akkor előlépett Razakosa és elmondván Suryakanta király történetét a kígyóval és Genesával és Balapanditával, így szólt: – Oh szent brahmin te, aki ilyen nagy önkínzással vezekelvén, bizonyára beleláttál a hármas világ titkába, mondd meg, hol talál az én királyom, Suryakanta olyan asszonyt, kinek szerelme tettek és szavak mögé lelkének lelkébe szeret és hűsége beleharapja magát mint vadmacska a szarvas nyakába, hogy csüngjön rajta bárhová menekül?

– Jobb sarkam irányában
Hét napi járóföldre
Alakai kristálypalotában
Két váró királyleány
Kamalila és Anangaraga.

– Melyik lesz Suryakanta megváltója a kettő közül?

– Hűtlen a hűség, de az állandót nem kell követni.

– Homályos szavaid éjszakájának meg fogjuk várni virradatát. Csak azt mondd még meg, oh szent brahmin, hogy mi módon nyerje meg Suryakanta a királylányok szerelmét, ha alakja és jelleme így elváltozott?

– Kék lótuszok csendes tavában

Suryakantát várja Suryakanta.

Csendes tóban arcát mosva

Suryakanta rejtőzzék Suryakanta mögé

Hervadó lótusz hívására

Álarc mögül tűnjék el az arc.

– Homályos szavaid csukott bimbóját őrizni fogjuk, míg kivirul belőlük az értelem virágja. Köszönjük jóságodat. Vezeklésed győzze le az istenek hatalmát.

Akkor Suryakanta király és az ő minisztere elindultak tovább az erdőben. De nem találtak sem bethel leveleket, sem banian gyümölcsöt, sem gyökeret, mellyel éhségüket csillapíthatták volna. Már lábuk elpuhult és a halál sarkát érezték fejükön, mikor egy szikla mögül előlépve hirtelen megpillantottak egy gyönyörű tavat, mely úgy rejtőzött a sötét erdő mélyén mint a sötét gyűlölet fenekén a szenvedő jóság. Szent pippal fák és kék lótuszok nézték benne tükörképüket mintha ikertestvérüket néznék vágyó szeretettel és körül a parton szürkedarvak ültek néma meditációban, meg sem mozdulva a két férfi közeledtére. Mikor Suryakanta és Razakosa a csendes, lótuszvirágos tavat meglátták, éhségük és minden testi nehézségük elmúlt, mint a szív bánata a kedves mosolyától.

Akkor Razakosa így szólt. – Ó Suryakanta király, bizonyára ez a tó az, melyhez a brahmin küldött, mert a sors ízét érzem testemben. Menj egyedül és lépj egyedül partjára, hogy sorsodat belőle kihalásszad.

Akkor Suryakanta habozva és lábujjhegyen elindult a tó felé. Hanem mikor a partjához érve fölébe hajolt volna, hát megpillantotta benne arcképét, mely előtt Balapandita virrasztott vala és melyet ő haragjában összetört. De íme a tóban egészen és érintetlenül ragyogott a kép, a régi Suryakanta képe, pillantásának dorongját suhogtatván mindenki felett.

– Óh Razakosa, gyere gyorsan! – kiáltott fel meglepetésében a király.

De a kiáltástól megrezzent a tó sima tükre és a kép benne összetört, mint a hold képe a vízen, ha az evező beléje csap. És éppen úgy annyi darabra hullt szét ismét mint a palotában, mikor öklével reácsapott.

Akkor Suryakanta ijedten elhallgatott és íme lassan elsimult a víz és összeállt a kép töretlenül ragyogva, mint az adamant. Suryakanta akkor a partra guggolt hasonlóan a néma darvakhoz és csendes meditációba merülve nézett be a vízbe. Aztán vágyva nyújtotta ki karjait és így szólt: – Óh lelkemnek lelke elhagytál engem hűtlenül a hűtlen Balapanditával. De íme lopódzva környékezed utamat mint éhes tigris az elefánt útját a bozótban. Bár ruhám lehetnél, ha testem nem vagy, te szép! Bár álarcom lehetnél, ha arcom nem vagy, te jó!

Ezt mondván lehajolt, hogy megmosdjék a tó vizében és két tenyere öblével a vizet merítvén kiemelte belőle régi képét és mosakodván arcára terítette mint tapadó nedves fátyolt. Azután tépett egyet a kék lótuszok közül és felállt és óvatosan lépkedve szótlanul közeledett Razakosa felé, hogy a fényes álarc arcáról le ne csurogjon. Kezében tartotta a kék lótuszt, mint egy szent harangot.

Mikor Razakosa megpillantotta a közeledőt ujjongva felkiáltott: – Óh dicső Suryakanta, te férfitigris! – és szemeit elöntötte a könny, melynek vizében Suryakanta újra meglátta tündöklő arcát mint a tóban.

– Most siessünk vissza kocsinkhoz, óh királyom, most vezessük fehér lovainkat Kamalila és Anangaraga palotája elé! Bizony szépséged ismét szíven fog harapni minden asszonyt mint a kobra.

És Razakosa sietve előre ment utat keresni, őt pedig követte Suryakanta király óvatosan lassan lépkedve és szótlanul.

Már a kámforillatú hold félrehúzta az éjnek függönyét és nehéz bársonyát gyűrve ezüst ujjai között ezüst korsóiból öntözte az alakai kristálypalota tetőit. A hosszúszemű Kamalila álmában hallotta a holdvíz suhogását a tetőkön és sóhajtva megszólalt: – Óh húgom Anangaraga ébren vagy-e?

– Ébren vagyok – felelte a gyöngyvirágmosolyú Anangaraga – mert messziről közelgő hadikocsi dübörgését hallom.

Akkor a hosszúpillájú Kamalila felébredt álmából és így szólt: – Mondtál valamit kedves Anangaraga?

– Azt mondtam, messziről közelgő hadikocsi dübörgését hallom.

– Bizonyára az asszonyszelidítő Krisna isten kocsijáról álmodtál, mert tizennégy esztendős vagy és Madana suhogtatja feletted virágos nyilait. Íme én a holdvíz suhogását is hallom a tetőkön és közelgő kerekek dübörgését még sem hallom.

– Hogy álom volt-e kedves Kamalila, azt nem tudom, de egész eddigi életemből mint álomból ébresztett fel.

Akkor Kamalila felkelt fekhelyéről és így szól: Gyerünk hát ki a palota tetejére kedves Anangaraga és nézzünk ki az útra.

– Akit az istenek küldenek, annak nem kell elébe menni.

– Te a mondás szavaival felelsz, kedves Anangaraga, mert fiatal vagy és még a tanítást ismered csak, a szívedet nem.

Ezt mondván az alázatos Kamalila, kiment a palota tetejére. Sötét hajában csampaka-virág koszorú világított, mintha a csillagok tükröződése volna fekete tó vizében és fehér bokái tükröződtek a sötétkék kristály-padlón mint két lidércláng. Hanem mikor kiért a palota tetejére, megfogódzott a faragott oszlopokban, nehogy a holdvíz ezüst zuhatagja elsodorja finom testét. Ott az alázatos Kamalila felemelte hosszú pilláinak függönyét és kinézett az útra.

Akkor az úton két fehér ló hozott száguldva arany hadiszekeret. A szekérben pedig két férfi állt: Razakosa a gyeplőtartó és a mozdulatlan Suryakanta kék lótusszal kezében. Mikor pedig a palota előtt porzott volna el a kocsi, Suryakanta feltekintett a kristálytetőre és pillantásának horga belehullott Kamalila szemeinek sötét tavába. És íme a kocsi hirtelen megállt, mintha mély árokba rekedt volna meg. Razakosa haragosan sürgette a lovakat és a fehér mének izmai feszültek, erei dagadtak, gerincük görbült mint az íj és még sem tudták elmozdítani a kocsit. Hanem Suryakanta és Kamalila szemei összefogództak mozdulatlanul.

Akkor Kamalila leeresztette pilláinak hosszú függönyét és íme a szekér mint eleresztett parittya köve zuhant előre, hogy a lovak térdre buktak és Razakosa a gyeplőtartó kiesett a kocsiból. De Suryakanta király is kiugrott belőle és futván futott fel a kék kristálylépcsőkön.

Kamalila, illendően menekült a közeledő férfi elől, de úgy, hogy az láthassa útját és követhesse a belső szobáig. Ott megállt és szembefordulván vele, remegve megszólalt: Oh idegen, ki vagy te? Melled ékszerei és homlokod fénye királynak mondanak.

– Suryakanta vagyok, Kandrapura királya.

Akkor Kamalila sötétfürtű fejét alázatosan lehajtotta mondván:

– Oh Suryakanta mit kívánsz tőlem? Szemed éles karmaival lecsaptál rám mint sólyom a gyenge kokilamadárra. Íme itt vagyok és nem védekezem. Mit kívánsz tőlem te férfitigris?

– Szeress és kövess.

– Szeretlek és követlek Suryakanta.

Akkor a király kitárta két karját és felkiáltott: – Oh alázat virága te, a női szüzesség tüzének illatos füstje, mondd meg neved, hogy lelkemre égessem, mint ahogy a mezei gazda csatangoló lovának tomporába égeti nevét.

– Kamalila az én nevem és szolgálód vagyok.

– Feleségem vagy és velem jössz.

– Mit vigyek magammal, uram?

– Emlékeidet kíséretül és ruházatul a világtájakat.

– Engedd meg uram, Suryakanta király, hogy elbúcsúzzam kedves húgomtól, Anangaragától.

Ezt mondván Kamalila odalépett ifjú húgához, aki aranyszövésű szőnyegen ülve, szeme szögletéből nézte némán mosolyogva Suryakantát. Ő hozzá lépett Kamalila és sírva elbúcsúzott tőle.

Hanem Suryakanta szívén a csodálkozás villáma futott keresztül: – Bizony azt hittem – mondotta – hogy Laksmi mosolygó szobra ül ott az aranyszövésű szőnyegen, mint ahogy arany lótuszon ülve emelkedett ki a tenger vizéből. Oh, Anangaraga, szavammal el nem érhetőnek hittelek, mint az Isteneket.

Akkor Anangaraga szeme szögletéből mosolygott a királyra, mint aki a szenvedések egész útját látva már annak végére néz.

– Az emberek messzebb vannak mint az Istenek – mondotta mosolyogva.

– Isten veled Anangaraga – búcsúzott tőle Suryakanta gondolatával meg nem történt dolgok emlékeit keresve előbbi életekben.

– Bizony ha Laksmi szobrának véltél – felelte a gyöngyvirágmosolyú az eljövendő fájdalmakért megbocsájtó hangjának lágyságával – akkor szerelmi ajándékomért ajándék jár nekem.

– Valóban elviszem tőled nővéredet – felelte Suryakanta. – Ezt a kék lótuszt adom helyette emlékül neked.

– A mondás is mondja, hogy fehér napernyő, szép ló, hím elefánt bőven jut, ha kegyes kedvében van a király.

– Így tréfálsz-e kedves Anangaraga, mikor nővéred sírva búcsúzik.

– A mondás mondja, hogy szomorú az út és derült a cél.

Akkor Kamalila alázatos fejhajtással Arzsuna elé lépett mondván: – Mehetünk uram ha parancsolod.

És elindultak ketten a sötétkék kristálylépcsőkön és Suryakanta a vállán keresztül visszanézett és látta, hogy az ifjú Anangaraga a vállán keresztül utánuk néz aggódó mosollyal, mint az anya járni tanuló gyermekei után.

Mikor leértek az útra, Suryakanta így szólt Razakosához, aki a fehér lovak mellett állt az út porában: – Óh ifjúságomnak társa, íme lásd ez Kamalila, akihez engem a brahmin, sorsom harangja küldött.

Razakosa homlokával az út porát érintette és így felelt: Üdvözlégy uramnak nője. A szenvedés fekete elefántjának talpai szépségedet szét ne gázolják, sem a keserű megbánás szennyes nyomát lelkedben ne hagyják.

E szókat hallván Suryakanta haragosan felkiáltott: Vajon mért beszélsz feleségemnek a szenvedés fekete elefántjairól. Ijeszteni akarod talán avval, hogy nem mindig fog oly szépnek látni, mint amilyennek a palota kristálytetőjéről látott? Nem vagyok-e én Suryakanta, kemény és mozdíthatatlan, mint a Himalaya sziklája? Maradj te csak magadnak kocsiddal és fehér lovaiddal. Ne kövess bennünket és ijesztő kígyóként Kamalila lelkének sima füvét ne borzold.

Akkor Suryakanta kézen fogta a hosszúszeműt és elindult vele az erdőbe. Már a nyugvó hold mint fehér elefántcsontlevél hullott le az éjszaka fájáról, mikor megállt egy jázmin lugas előtt mondván: Itt fogunk meghálni és feleségemmé teszlek a Gandherva szertartás szerint.

Hanem mikor megpillantotta a fekvő Kamalila tündöklő szépségét, akinek hószín bőrét az apró levelek remegő árnyékai a párducéhoz tették hasonlóvá, akkor félelem szállt Suryakanta bizonytalan szívébe és így szólt: Bizony szépséged nem olyan alázatos, mint a szavaid, hanem perzsel mint a harci fáklya. Vajon hű maradsz-e hozzám mindig és kitartasz-e mellettem bármi sors érjen?

– Óh Suryakanta – felelte sóhajtva a hosszúszemű – a hűséget, mint nehéz terhet hurcolta mostanig magányos szívem. Most csak átnyújtom neked mint rég készített drága koronát.

– De ha én elváltoznék, amitől Razakosa is fél? Ha csatából tört karokkal és bezúzott arccal térnék vissza hozzád? Vagy ha valamely isten idegen testbe bűvölne?

– Árnyékod vagyok Suryakanta és változásoddal változom.

– És ha én most mindjárt megváltoznék Kamalila? Ha most próbára tennélek és tréfából kicsit megváltoznék? Most rögtön?

Ezt mondta Suryakanta és szívében gyanakvó félelem és sötét vágy füstölögtek és arcán viszketett a tóból merített régi arc. Akkor felemelte kezét és vakarta az arcát és a tóból merített kép lecsurgott róla, mint a színes verejték. Kamalila ijedten ugrott fel jázmin fekhelyéről és felkiáltott: – Óh Suryakanta mi lett belőled!

– Mi lett belőlem? Ugyan mi?! – Kérdezte Suryakanta hunyorgató szemeiből a düh nyálát köpködve. – Mondjad meg hát mi lett belőlem? Ugyan mi?!

– Szeretlek – felelte Kamalila.

– Hazudsz! Hogy is szerethetnél, ha megváltoztam? Miért sütöd le hosszú szemeidet azon gondolkodol hogyan hagyjál el?

Ezt mondván Suryakanta arcul ütötte Kamalilát.

– Szeretlek – felelte a nehézpillájú.

– Hazudsz! Mert ha előbb talán még szerettél is, most bizonyára gyűlölsz, mert arcul ütöttelek. Gyűlölsz és el fogsz hagyni engem.

Ezt mondván Suryakanta letépte Kamalila fejéről a csampaka virág koszorút és egy letört tüskés ággal verte hószínű vállait, melyek mint a Himalaya lejtői ragyogtak előtte.

– Szeretlek – felelte csendesen sírva a nehézpillájú. Akkor Suryakanta eldobta a tüskés ágat, melyen vércseppek csüngtek, mint a kecskerágó piros bogyói ősszel és elhúzódva Kamalilától így szólt:

– Talán az elébb még szerettél bár arcul ütöttelek. De én nagy hűségedet tüskés ággal köszöntem neked. Ezért most bizonyosan utálsz és gyűlölsz és el akarsz hagyni. Hát csak menj is, nem kellesz! Visszaviszlek az alakai kristálypalotába.

Ezt mondván Kamalilát hajánál fogva visszahurcolta a útra, ahol Razakosa az arany hadikocsiban ülve fejét térdére hajtotta és aludt.

– Hej Razakosa ébredj – kiáltott a Suryakanta – Íme itt hozom a hűtlen Kamalilát!

Akkor Razakosa álomtól tágult szemekkel lenézvén a kocsiról halkan megszólalt, mint aki fél, hogy vélt álmából önmagát felébreszti: Oh bár ne volnék még ébren és várna rám második ébredés!

– Mért szeretnéd álomnak hinni amit látsz? – kérdezte Suryakanta és hunyorgó szemei a gyűlölet nyálát köpködték. – És mért nézed folyton Kamalila vérző vállait? Miért?

Akkor Razakosa leszállt a kocsiról és egyenesen szemébe nézett urának és így felelt: – Te vagy a király!

– Te is meggyűlöltél Kamalila vérző vállaiért és te is el akarsz engem hagyni?! Áruló!

Ezt mondván öklével Razakosa arcába vágott.

– Te vagy a király – szólt Razakosa mozdulatlan szemmel, melyben a kitépett gyűlölet férfi kínja vérzett.

– Vajon szerethetsz-e ha hűségedért megütöttelek. Öklöm, mely arcodba csapott bizonyára hűségedet is összetörte. Oh jaj nekem, mert íme mindenki elhagy engem!

Ezt mondván, Suryakanta kezeit arca elé csapta és sírva elrohant az erdőbe egyedül. A harmatos ágak összecsukódtak mögötte, mint a tenger elsimuló hullámai.

Akkor Razakosa és Kamalila némán álltak az út porában és nem néztek egymásra. Végre Kamalila megszólalt: – Ő a király – mondta csendesen.

– Te szereted őt. – Felelte csendesen Razakosa. És akkor elindultak ők ketten az erdőbe, hogy Suryakantát megkeressék. Hét nap és hét éjjel járták az őserdőt kiáltván: ?Suryakanta király hol vagy?!? De nem felelt senki, hanem tarka papagájok százezrei rebbentek fel, mint rikoltó színes felhők vakítván kereső szemüket. Egyszer Kamalila megpillantott egy embert, aki egy fa alatt ült és bethel-leveleket rágott. Az az ember olyan kövér volt, mint a zibeth-macska ősszel, ha a parti békákon gömbölyűre hízlalta magát.

– Óh Razakosa – szólalt meg akkor a hosszúszemű – egy ember ül ott a fa alatt és bethelt rág.

– A királyi ékszerek csillognak mellén – felelté halkan Razakosa.

És odamentek ők ketten a fa alá és így szóltak: – Hogy vagy mi urunk Suryakanta király? Kívánsz-e valamit, hogy szolgáid teljesítsék kívánságod?

Suryakanta nem felelt, hanem kiköpte a bethelt szájából, aztán felállt és útnak eredt, őt pedig követte Kamalila és Razakosa, ifjúságának társa. Így mentek az erdőn, hanem Suryakanta meg sem szólalt, csak leselkedő szemmel az őrültek módjára kerülgette őket. Egy éjjel mikor Razakosa és Kamalila aludtak, leszedte róluk takaró ruhájukat és megszökött. Reggelre kelve Razakosa és Kamalila szégyenkezve látták Suryakanta tettét és szemeiket lesütve sokáig hallgattak. Végre megszólalt a hosszúszemű:

– Ő a király – mondta.

– Te szereted őt – felelte Razakosa.

És elindultak az őserdőben Suryakantát keresni. Hanem az esős időszak közeledett. A viharok istene jött dörgő dobokkal és a szelek kürtjeivel. Az esőcseppek csörögtek a vastag pálmaleveleken, mint kövön az ezüstpénzek, melyeket az átvonuló király a szegényeknek szórat. És félelmükben dühöngő vad elefántcsordák bömbölve süppedtek el a felázott ingoványba, melyből összebogozott ormányaik nyúltak csak ki, mint vonagló kígyók. Razakosa és Kamalila pedig fáztak, mert nem volt takaró ruhájuk.

Egyszer megszólalt a hosszúszemű, mondván: – Óh Razakosa egy szőrös arcú állat mászik amott és nem tudni medve-e vagy majom?

– A királyi ékszerek lógnak le nyakáról, mint a kolonc.

Akkor ők ketten odamentek a szőrös arcú állathoz és így szóltak: – Hogy vagy mi urunk Suryakanta király? Kívánsz-e valamit, hogy szolgáid teljesítsék kívánságod?

Az elváltozott Suryakanta azonban nem felelt, hanem szőrös fejét földnek csüggesztvén kullogott tovább. Őt pedig követte Kamalila és Razakosa, ifjúságának társa.

Így mentek az erdőn. És egyszer csak megkondult egy mély hang a fejük felett: – Suryakanta! – Hát íme a brahmin volt az, aki fejjel lefelé csüggött a fáról, térde hajlásával fogva az ágat. Akkor az elváltozott Suryakanta mordulva megszólalt: – Óh fáról lecsüggő sorsom harangja! – és leheveredett alája orrát betúrván a moha közé.

Mikor Razakosa megpillantotta a lógó brahmint alája lépett és így szólt: – Óh szent aszkéta, aki ily nagy önkínzással bizonyára megfogtad az istenek kegyelmét, mint a kócsagnőstény a halat, szólalj meg még egyszer Suryakanta sorsát világítván. Mert íme Suryakanta szavaid szerint cselekedett, midőn feleséget hozott az alakai kristálypalotából, a női szüzesség tüzének illatos füstjét, kinek hűsége úgy csügg rajta, mint antilop nyakán a vadmacska és íme mégis változnak Suryakanta változásai és gyökeréről tépett lelkének nincsen horgonya.

– Hűtlen a hűség – szólt a lógó brahmin.

– Óh szent aszkéta, szavaidnak csukott bimbójából még nem virult ki az értelem virága.

– Leghűtlenebb Kamalila – szólt a lógó brahmin.

– De hiszen négyszer változott Suryakanta és négyszer követte szerelmével Kamalila.

– Négyszer volt hűtlen Kamalila.

Akkor Razakosa ég felé emelte karját és jajdulva felkiáltott: – Oh jaj, hajnalodik már rejtett szavaidnak sötétje! De szólj, óh szent aszkéta, ha nem segített Suryakanta Balapandita maradó hűsége, sem Kamalila követő hűsége, van-e még a kék tengerek határai között harmadik fajtája az asszonyi szerelemnek, mely Suryakanta lelkének megállító horgonya lehetne?

– Hűtlen a hűség, de az állandót nem kell követni.

– Mi tevők legyünk?

– Hagyjátok sorsával egyedül.

Akkor Razakosa megfogta a hosszúszemű Kamalila kezét és így szólt a földön heverő Suryakantához.

– Isten veled, óh Suryakanta király. Magadra hagylak, hogy szemérmes sorsod el ne riasszam. Kamalilát elviszem a kandrapurai malachitpalotába és elrejtem háremed függönyei mögé, én pedig leülök a legalsó lépcsőfokra és ültő helyemből el se mozdulok, míg téged az úton arra jönni nem látlak.

Akkor Kamalila fejét lehajtotta, mint az alázat hervadó virágja és így szólt: – Isten veled Suryakanta. Köszönöm, hogy teljesítetted rajtam, amit az istenek számomra rendeltek.

Így szóltak ők, Razakosa és Kamalila és elindultak együtt az erdőben a kandrapurai malachit-palota felé. Hanem az elváltozott Suryakanta fekve maradt a lógó brahmin feje alatt, mint az alvó kutya gazdája küszöbén. Akkor kondulva megszólalt felette a lógó brahmin szava: – Suryakanta!

Suryakanta szőrös arcát felemelvén, talpai közül felnézett és könnyes szemei olyanok voltak, mint a lélek két halálos sebe. És földöntúli énekben szólt a brahmin szava:

Kék lótuszok csendes tavában
Suryakantát várja Suryakanta
Csendes tóban arcát mosva
Suryakanta rejtőzzék Suryakanta mögé
Hervadó lótusz hívására
Álarc mögül tűnjék el az arc.

Ezt az éneket hallván Suryakanta, feltápászkodott és mintha élete irányát megfordítva emlékeinek útján indult volna visszafelé, úgy indult el lassú medvecammogással az erdőn, ismeretlenül ismerős utakon. Így ment az erdőn és egyszer egy szikla mögül kilépve, hirtelen megpillantott egy gyönyörű tavat, mely úgy rejtőzött a sötét erdő mélyén, mint a sötét gyűlölet fenekén a csendes jóság. Szent pippal fák és kék lótuszok nézték benne tükörképüket, mintha ikertestvérüket néznék vágyó szeretettel és körül a parton szürke darvak ültek néma meditációban meg sem mozdulva Suryakanta közeledtére. Hanem mikor Suryakanta a tó partjához érve a víz fölé hajolt, megpillantotta benne az ő arcképét, mely előtt Balapandita virrasztott vala, melyet ő haragjában összetört, melyet ő a tóból két tenyerével kimerített arcára terítvén, mint tapadó fátyolt és melyet ő arcáról újra levakart, hogy lecsurgott róla, mint színes verejték. De íme a tóban egészen és érintetlenül ragyogott a kép, mint az adamant, pillantásának dorongját suhogtatván mindenki felett.

Akkor Suryakanta leült a partra hasonlóan a néma darvakhoz és csendes meditációba merülve nézett be a vízbe. Aztán vágyva nyújtotta ki két körmös tenyerét és így szólt: – Óh lelkemnek lelke, elhagytál engem hűtlenül a hűtlen Balapanditával és én magam elhagytalak téged hűtlenül a hű Kamalilával. De íme lopódzva környékezed utamat, mint az éhes tigris az elefánt útját a bozótban. Bár ruhám lehetnél, ha testem nem vagy, te szép! Bár álarcom lehetnél, ha arcom nem vagy, te jó!

Ezt mondván lehajolt, hogy megmosdjék a tó vizében és két körmös tenyere öblével a vizet merítvén kiemelte belőle régi képét és mosakodván arcára terítette mint nedves fátyolt. És íme felegyenesedvén, termete egyenes volt és karcsú mint a szökőkút sugara. Mikor pedig újra beletekintett a tóba, abban tükörképének tükörképét látta testi súly nélkül való tisztaságban ragyogni, mint az álomban álmodott álom álmát. És akkor így szólt: – jobb az álom állandósága nekem a valóság változásainál és inkább maradok itt örökre mozdulatlanul volt lelkem tükörképének tükrözéseként, minthogy ocsmány inkarnációkon keresztül hömpölyögjek, mint a bűzös dögökön keresztül szivárgó esővíz.

Ezt mondván Suryakanta mozdulatlanul maradt állóhelyében, mint önmagának szobra és a napok múltak és világos két-hetek váltakoztak sötét két-hetekkel felette.

Hanem az alakai kristálypalotában a gyöngyvirágmosolyú Anangaraga ült egyedül aranyszövésű szőnyegen, mint Laksmi maga, amint arany lótuszon ülve éppen kiemelkedik a tenger hullámaiból. Előtte állt kék kristálykehelyben a kék lótusz, melyet Suryakantától kapott Kamaliláért s hervadt. Hervadt a kék lótusz és könnyű szirmai lágyan leválva hangtalanul hulltak az arany szőnyegre, mint ahogy az emlékezet edényéből hullanak ki hangtalanul észrevétlenül régi emlékek. De a könnyű szirmok lágy hullásától megkondult a világ mintha pörölyütések zuhannának óriás harangra és Suryakanta a csendes tó partján állva meghallotta a hervadó lótusz szirmainak hullását. Meghallotta és a kondulásokra visszakondult az ő szíve és fájt. És mint aki álmában fel kel ágyáról és csukott szemmel biztosan jár háza párkányán, úgy indult el Suryakanta király a nagy kongás irányában.

Már a kámforillatú hold félrehúzta az éjnek függönyét és nehéz bársonyát gyűrve ezüst ujjai között ezüst korsóiból öntözte az alakai kristálypalota tetőit. A gyöngyvirágmosolyú Anangaraga, akkor beszólította szolgáló lányait és így szólt: – Hozzatok kámforkenőcsöt és szantálvizet és testemet megmossátok vele, hogy fehéren ragyogjon, mint a halcimerű szerelemisten dicsősége. Kollyriumot hozzátok szemeim számára és vörös asoka-virágból készült festéket, hogy két talpamat pirosítsam, sápadt holdkövet akasszatok ruhámra és fejemre tűzzetek arany tiarát.

Akkor a szolgálólányok egymásra mosolyogva teljesítették a parancsot és lopva kilestek az ablakokon, hogy meglássák úrnőjük, kinek fogadására készül. De az ifjú Anangaraga nem mozdult helyéből sem az ablakon ki nem nézett, hanem mozdulatlan szemmel a hervadó kék lótuszt nézte melyen már csak egy utolsó szirom csüggött és száráról leválni készült. Mikor pedig az utolsó szirom lehullott az arany szőnyegre hangtalan lágy eséssel, akkor arcát mosolyogva az ajtó felé fordította, melynek holdfényes nyílásában, mint ezüst lapon fekete rajz, Suryakanta király karcsú alakja jelent meg. Akkor a gyöngyvirágmosolyú felkelt a szőnyegről és Suryakanta elé lépve a vendégfogadó köszöntéssel köszöntötte így: – Lépj be házamba Suryakanta. Fürödj meg és egyél.

De Suryakanta meglátván az ifjú Anangaraga finom testét, melyet a fátylain átsütő hold úgy vett körül, mint rózsaszín lángot az illatos füst, a csodálkozás villáma futott szívén keresztül és mozdulatlanul állva maradt.

– Óh ifjú Anangaraga – mondta – Himalaya leánya, emlékeztél reám és nevemet nem feledted?

Anangaraga szeme szögletéből mosolygott Suryakantára, mint az aszkéta, aki szenvedő vezekléssel már az Istenek elé fárasztotta magát és így szólt: – Hárman vannak a nagy bánatok: Úton lenni az esős évszak idején, szegénynek lenni a fiatalság idején és távolból emlékezni az első szerelem idején.

– Vártál?

– Ha az ember vár akkor a fiatalság napjai elmennek, mint a bajadér gonosz vendégei, akik sorra ölelik és semmit sem fizetnek és soha vissza nem térnek – mosolygott Anangaraga.

– Én kerestelek.

Anangaraga csóválta fejét és így szólt: – A mondás is mondja, hogy királyok, asszonyok és folyóindák abba fogódzanak, aki a közelben van.

– Óh Anangaraga fehér arcod úgy világít rám hajad sötétjéből, mint a hold képe az éjszakai tóból. De te a mondás szavaival felelsz szívem szavaira és szíved szándékát nem értem.

Anangaraga szeme szögletéből mosolygott Suryakantára, mint az anya gyermekére, akit ajándékkal meglepni készül és így szólt: – Ötféle halott van az élők között: a szegény, a beteg, az idegenben élő, a mindig szolgáló és az aki a szavak értelmét nem érti.

– Anangaraga!

– Suryakanta?

Akkor Suryakanta előre lépett és megfogván Anangaraga kezecsuklóját így szólt: – Szeretsz?!

– Látlak – felelte mosolyogva ő és Suryakanta szemébe nézett egyenes, csendes, erős nézéssel, mint szélcsendben a délutáni napfény. Akkor Suryakanta mellében mint naptól forró nagy rózsa bomlott ki a lélek a férfi biztonság érzésében és ő jókedvűen nevetett.

Hanem akkor Anangaraga ifjú szemeit elöntötte a könny: – Bizony – mondta szomorúan – puszta érintésével öl az elefánt, puszta megszagolással a kígyó és puszta nevetéssel öl a király.

– Feleségem vagy Anangaraga és velem jössz.

– Mit vigyek magammal uram?

– Emlékeidet kíséretül és öltöző ruhának a világtájakat.

Ezt mondván kézenfogta a gyöngyvirágmosolyú, ifjú Anangaragát és levezette az alakai palota sötétkék kristálylépcsőin, melyekben kis vörös talpai tükröződtek, mint a búcsúzás kínjától fakadt véres sebek. Aztán beléptek az erdőbe és a harmatos ágak összecsukódtak fejük felett.

Már a nyugvó hold mint fehér elefántcsontlevél hullott le az éjszaka fájáról, mikor Suryakanta megállt egy jázminlugas előtt mondván: – Itt fogunk meghálni és feleségemmé teszlek a Gandherva szertatás szerint.

– Feleséged voltam már előbbi életeimben és édes vagy nekem uram mint a szép emlékezés.

– Hű maradsz-e hozzám?

– Hűtlen a hűség, de az állandót nem kell követni.

– És ha megváltozom?

Ezt hallván Anangaraga kacagott és gyöngyvirág hullott szájából nevetvén: – Suryakanta nem változik. Mert Suryakanta olyan a férfiak közt, mint a kövek közt az adamant: tündöklő, tiszta és kemény. Lelkének virága előbbi életekben gyökeredzik és sem változni, sem mozdulni nem tud.

Akkor Suryakanta lehajolt Anangaraga fölé, kinek fehér bőre úgy csillogott, mintha az összetört hold szilánkjai hullottak volna a lugas jázmintetőjén keresztül és feleségévé tette a Gandherva szokás szerint. Reggelre kelvén pedig elindult feleségével az erdő útjain és várta, hogy milyen változás fogja próbára tenni Anangaraga szerelmének hatalmát. De Suryakanta nem változott többé.

– Óh Anangaraga, születésemnek gyümölcse – mondta akkor a király – mi módon tudta a te szerelmed lelkemnek lelkét inkább megtalálni, mint Kamaliláé?

Anangaraga gyermeki csodálkozással nézett Suryakantára és így felelt: – Én nem találtam meg lelkedet uram, mert nem is kerestem. Születésem előtt már előbbi életekben lelked gyökere köré fonódott szerelmem és ott van az ő lakása. De ki keresi vajon házát, melyben lakik?

Így beszéltek és tovább mentek az erdőn, mintha életük irányát megfordítva emlékeiknek útján mentek volna visszafelé ismeretlenül ismerős utakon. Egyszer egy szikla mögül előlépve megpillantották a kék lótuszos tavat.

– Íme ebből a tóból merítettem ki önmagamat kétszer és téptem a lótuszt, melynek sziromhullása hozzád hívott Anangaraga.

Alig mondotta ki Suryakanta e szavakat, a mozdulatlan meditációban ülő darvak felemelkedtek a levegőbe és szürke felhővé gomolyodva elszálltak, énelkelvén: – Suryakanta hazatért.

Alig tűnt el a szürke felhő, a kék lótuszok mint nagy vízilepkék felszálltak a tóról és kék felhővé gomolyodva elrepültek énekelvén: Anangaraga hazatért.

Aztán tovább mentek az erdőn és egyszer egy konduló hang szólal meg a fejük felett: – Suryakanta!

Suryakanta azt hitte, hogy a lógó brahminhoz értek és feltekintett a fára és íme egy nagy fekete kígyó lógott fejjel lefelé gyűrűs farkát csavarván az ág körül.

– Óh Suryakanta, én vagyok az a kígyó, akit hallgatásoddal megöltél. Sakana vagyok a Nagak királya, aki vezeklő brahmin képében kivezettelek az ingoványból, melybe miattam kerültél. Íme visszatértél önmagadhoz és most visszatérhetsz házad népéhez.

– Jöjj velem Sakana és légy vendégem, – szólt Suryakanta és feltartotta karját, melyre a fekete kígyó rácsavarodott, mint eleven karperec. Így indultak most hárman át az erdőn Kandrapura városa felé.

Amikor pedig a város kapuja elé értek oly nagy csengés-bongás fogadta őket, mintha valami ezüst tengeren harsogna vihar és ezüst hullámok törnének szét ércsziklákon, mert hétezer brahmin jött harangozva Suryakanta elé. Mikor pedig a királyi palota elé értek oly nagy csend fogadta őket, mint Karala sírkertjében éjfél idején. A malachit lépcsők szobrait belepte a por és a madarak szennye és vállukon és fejükön vad papagájok ültek. Hanem mikor Suryakanta átlépte a kapu küszöbét az egyik szoborról rikoltva rebbentek fel a papagájok. Mert a szobor megmozdult és felállt és Suryakantához közeledett. Razakosa volt az, aki a lépcsőn ült vala a szobrok között a király hazajöttét várva és fejét és vállát belepte a por és a madarak szennye. Razakosa Suryakanta elé lépett és homlokával megérintve az út porát, felzokogott:

– A király hazatért.

Share Button